A minap Nógrád megyei falusi polgármesterek, ismert és ismeretlen környékbeli falusi polgárok kérték ki maguknak a degradáló jelzőket, foglalkozásuk, iskoláik és szavazóik becsületét védve meg. Jómagam városi polgármester vagyok, pont akkora városban, amekkorák a középkor nagyvárosai voltak Európában (Párizs és Róma ezer éve épphogy nagyobb volt a mostani Balassagyarmatnál). Ergo simán elsunnyoghatnám a vidékiek degradálását azzal, hogy én városi vagyok. De jól tudjuk, hogy nevezett hölgyek és urak kijelentései éppúgy vonatkoznak rám is, mint a budai Svábhegy vagy a pécsi Borbálatelep fideszes szavazóira, professzorra és melósra egyaránt. Pedig mi éppúgy kábeltévét vagy Netflixet nézünk, és okostelefon van a zsebünkben, éppúgy késsel és villával esszük a Cordon Bleu-t, és levesszük a cipőt az előszobában, mint baloldali felebarátaink is vélhetőleg szerte e honban.

Kultúra szavunk eredeti latin jelentésében a föld megművelését jelentette, Cicerónak köszönhetjük a „cultura animi” (lélekművelés) fordulatot, ami miatt a kultúra szó immáron elsősorban az emberi közösségek legfőbb szellemi megnyilvánulásait jelenti. De jó is lenne a sötét középkor szájhagyománya helyett a köztársaság kori rómaiaktól eltanulni a vidékiség tiszteletére épülő műveltséget, amiről a Georgica hexametereiben is oly szépen írt Vergilius. Mert a pesti kampányguruk füstös ostobaságait vidéken éppúgy elnyeli a jó levegő, miként a nagyvárosi zaj a benne élő emberek lépteit vagy a fényszennyezés a felettük ragyogó csillagos eget.

A szerző művészettörténész, Balassagyarmat polgármestere

Borítókép: Tállya (Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba)