Egy szökött jobbágy, ha egy szabad városban egy évig lakott, mentesült földesura igája alól. A középkori nemesség elsősorban a mezőgazdaságból élt, tehát a vidéki lét volt a feudalizmus igazi otthona: hűbéresek és alattvalók könyörtelen világa. Vélhetőleg ekkor indult a vidékiek számára hátrányos népi–urbánus konfliktus. Bár a reneszánsztól a romantikáig gyakran megjelent (nemritkán a városi léttel együtt járó járványok idején) a vidéki lét antik idillje utáni elvágyódás, ám a vágtató fejlődést mímelő modern korban a természetközeli lassúság ismét egyet jelentett a primitívséggel. A nagyhatalmak árnyékában élő Közép-Európa nemzeti ébredéseivel fellángoltak az „urbánus nyugati civilizáció” kontra „népi szuverenitás” hívek szellemi háborúi. E szenvedélyes versengés a nemzeti nyelvek megteremtésétől a századfordulós irodalmi és politikai mozgalmakig sok jótéteményt hozott, de ezek sajnálatos elfajzása hozzájárult a tragikus XX. század mindenben bűnbakot találó katasztrófájához is.
A század végére azt hittük, hogy a kommunizmus vége egyben a kultúrharc lezárása is lesz. Ám az elsinkófált forradalmunk után az árkok felett pillanatok alatt omlottak össze a sebtében tákolt hidak, s ezzel együtt újult erővel fordultak szembe a népi és az urbánus erők. Ezt kihasználva, nevető harmadikként újra visszatérhetett az országot tönkretevő utódpárt és cinikus hátországa: így lett újra a magát megváltónak kikiáltó posztkommunista akolkultúrából posztmodern nyitottság, a konzervativizmusból meg náci sötétség.
Eme kétbites világkép megnyilvánulásai tovább durvultak a harmadik kétharmad óta. A baloldal felkent prófétái már nemcsak az ellenfél profi játékosait gyalázzák, hanem folyamatosan a vidéken élőket is. A „legnyomorultabbaknak” (Lengyel László), „sok patkánynak” (Bangóné Borbély Ildikó), „tájékozatlan vidékinek” (Kunhalmi Ágnes és Jakab Péter), s legutóbb „trágyával etethető gombáknak” vagy „felvilágosításra szoruló, falusi, egyszerű tudatlan embereknek” (Márki-Zay Péter) híva őket.
A minap Nógrád megyei falusi polgármesterek, ismert és ismeretlen környékbeli falusi polgárok kérték ki maguknak a degradáló jelzőket, foglalkozásuk, iskoláik és szavazóik becsületét védve meg. Jómagam városi polgármester vagyok, pont akkora városban, amekkorák a középkor nagyvárosai voltak Európában (Párizs és Róma ezer éve épphogy nagyobb volt a mostani Balassagyarmatnál). Ergo simán elsunnyoghatnám a vidékiek degradálását azzal, hogy én városi vagyok. De jól tudjuk, hogy nevezett hölgyek és urak kijelentései éppúgy vonatkoznak rám is, mint a budai Svábhegy vagy a pécsi Borbálatelep fideszes szavazóira, professzorra és melósra egyaránt. Pedig mi éppúgy kábeltévét vagy Netflixet nézünk, és okostelefon van a zsebünkben, éppúgy késsel és villával esszük a Cordon Bleu-t, és levesszük a cipőt az előszobában, mint baloldali felebarátaink is vélhetőleg szerte e honban.
Kultúra szavunk eredeti latin jelentésében a föld megművelését jelentette, Cicerónak köszönhetjük a „cultura animi” (lélekművelés) fordulatot, ami miatt a kultúra szó immáron elsősorban az emberi közösségek legfőbb szellemi megnyilvánulásait jelenti. De jó is lenne a sötét középkor szájhagyománya helyett a köztársaság kori rómaiaktól eltanulni a vidékiség tiszteletére épülő műveltséget, amiről a Georgica hexametereiben is oly szépen írt Vergilius. Mert a pesti kampányguruk füstös ostobaságait vidéken éppúgy elnyeli a jó levegő, miként a nagyvárosi zaj a benne élő emberek lépteit vagy a fényszennyezés a felettük ragyogó csillagos eget.
A szerző művészettörténész, Balassagyarmat polgármestere
Borítókép: Tállya (Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba)
