Oly korban élünk, amikor sokfelől ér minket az a benyomás: a rút a jó, és a szép a rossz.
Azt is idefújja a szél, hogy a teljesítmény nem számít, „légy önmagad”, teljesedj ki a kiteljesedésed keresésében, és közben – hiszen mégis érezned kell, hogy történik valami – megismerés helyett tiltakozz, elmélyülés helyett csúfolódj, tekintsd piszkosnak a múltat, mert az instant élményed szerint így te mindig „haladó” maradsz. Emberi, hogy mindazoknak, akiket ez – joggal – megriaszt, erősebben foglalkoztatja képzeletét, ami aggasztó, ami torz jelenségként fertőzi a közgondolkodást, mint a csendesen, de biztosan épülő ország öröme.
Máskor a napi politikai viadalok, oda-odakapások, morgások kötik le a figyelmünket, de a pillanatnyi balhé jelentősége elmorzsálódik másnapra, legfeljebb valami émelyítő utóízt hagy. Hanem van, amikor megélhető a teremtés öröme is. A mérhető teljesítményé.
Holnap a a Magyar Zene Házában is felcsendül himnuszunk, hiszen megnyitja kapuit a látogatói előtt az organikus építészeti remekmű, nemsokára pedig a régi díszében csillogó Operaház is elkészül. Tételes felsorolással nem untatom az olvasót, aki járja az országot, követi a híreket, tudja jól: a millenniumi korszak óta nem született annyi kulturális beruházás, teret és forrást biztosító alkotás, lehetőségteremtés, mint a mögöttünk lévő tizenkét esztendőben.
Kölcsey – így tartja számon az emlékezet – 199 esztendeje ezen a napon tisztázta le himnuszunkat, amelynek áhítatos kívánsága – Isten, áldd meg a magyart – alaptörvényünk első sora is. Hanem Kölcsey írt sok minden mást, ami mellbevágóan frissnek hat ma, esszéit jó szívvel ajánlom mindenkinek újraolvasásra. Azt írja például, hogy: „Nemzetek, valamint egyes emberek, vagynak másoknál lelkesebbek, s mennél lelkesebb valamely nemzet, annál több, annál merészebb próbákban fejti ki erejének érzelmét. Ahelyett, hogy ezeket messzebb nyomoznók, ideje leszen saját nemzetünkre fordítani figyelmünket; s történeteinkre, s nemzetiségünknek s poézisünknek azokkal való egybefüggésére vetni egy tekintetet.”