Oly korban élünk, amikor sokfelől ér minket az a benyomás: a rút a jó, és a szép a rossz.

Azt is idefújja a szél, hogy a teljesítmény nem számít, „légy önmagad”, teljesedj ki a kiteljesedésed keresésében, és közben – hiszen mégis érezned kell, hogy történik valami – megismerés helyett tiltakozz, elmélyülés helyett csúfolódj, tekintsd piszkosnak a múltat, mert az instant élményed szerint így te mindig „haladó” maradsz. Emberi, hogy mindazoknak, akiket ez – joggal – megriaszt, erősebben foglalkoztatja képzeletét, ami aggasztó, ami torz jelenségként fertőzi a közgondolkodást, mint a csendesen, de biztosan épülő ország öröme.

Máskor a napi politikai viadalok, oda-odakapások, morgások kötik le a figyelmünket, de a pillanatnyi balhé jelentősége elmorzsálódik másnapra, legfeljebb valami émelyítő utóízt hagy. Hanem van, amikor megélhető a teremtés öröme is. A mérhető teljesítményé.

Holnap a a Magyar Zene Házában is felcsendül himnuszunk, hiszen megnyitja kapuit a látogatói előtt az organikus építészeti remekmű, nemsokára pedig a régi díszében csillogó Operaház is elkészül. Tételes felsorolással nem untatom az olvasót, aki járja az országot, követi a híreket, tudja jól: a millenniumi korszak óta nem született annyi kulturális beruházás, teret és forrást biztosító alkotás, lehetőségteremtés, mint a mögöttünk lévő tizenkét esztendőben.

Kölcsey – így tartja számon az emlékezet – 199 esztendeje ezen a napon tisztázta le himnuszunkat, amelynek áhítatos kívánsága – Isten, áldd meg a magyart – alaptörvényünk első sora is. Hanem Kölcsey írt sok minden mást, ami mellbevágóan frissnek hat ma, esszéit jó szívvel ajánlom mindenkinek újraolvasásra. Azt írja például, hogy: „Nemzetek, valamint egyes emberek, vagynak másoknál lelkesebbek, s mennél lelkesebb valamely nemzet, annál több, annál merészebb próbákban fejti ki erejének érzelmét. Ahelyett, hogy ezeket messzebb nyomoznók, ideje leszen saját nemzetünkre fordítani figyelmünket; s történeteinkre, s nemzetiségünknek s poézisünknek azokkal való egybefüggésére vetni egy tekintetet.”

Ahhoz, hogy a figyelmünket odafordíthassuk történeteinkre, poézisünkre, mind több tér megadatott az elmúlt években. Ha pedig mindezt folyamatosan sikerül míves tartalommal megtölteni, akkor az esélyt ad arra, hogy generációkra meghatározza a nemzet identitását, tudják, mit jelent magyarnak lenni – s ha mi tudjuk, akkor tudni fogja a világ is.

Erőteljes cselekvő késztetésre, ami az egyetemes kultúrát és a nemzeti identitás megerősítését illeti, egyaránt kivételes szükség van, hiszen mind az elmélyült tudás, mind pedig a nemzeti azonosságtudat sokat vesztett mostanság a népszerűségéből a személytelen és gondolattalan trendtőzsdéken. Hanem az inga óhatatlanul vissza fog lendülni, s azoknak van esélyük átvészelni a kóros időket, akik ellentartásban maradnak, s így a magas kultúra és nemzettagadás ragályából erősödve kerülnek ki.

Ehhez az is kell persze, hogy ne csupán a nemzeti művészet – s az azzal szerves kölcsönhatásban lévő egyetemes kulturális értékek – régi és kortárs értékeivel ismerkedjünk meg s tanulmányozzuk őket újra és újra, hanem annak akarata is, hogy értő módon átadjuk a bennük rejlő vonzerőt, egyúttal pedig saját hagyományainkkal és jelenkori értékteremtéseinkkel is tisztában legyünk.

Kívánatos lenne, ha Körmendtől Kisvárdáig, Szabadkától Szatmárnémetiig megmutathatnák a közösségek egymásnak, hogy falujuk, városuk milyen egyedi hagyományokra büszke, és melyek élők ezek közül ma is, s jó lenne, ha az is láthatóvá válna mindenkinek, hogy az elmúlt években mivel gazdagodtak, s mire volna még szükség. 

„A gyönyörű szó: magyar igazság” ma az, hogy büszke Magyarországon élhetünk, s még inkább ott élhetnénk, ha a közművelődés és a közoktatás serényebben mutatná be közös értékeinket mindannyiunknak. Ebben sok előrelépés történt az épített tereken túl a virtuális kiállítások és e-színházi előadások, illetve a magyar mozgóképkultúra reneszánsza jóvoltából is, de a hagyományaink, helyi értékeink egymásnak való bemutatása és annak közös megélése részben még előttünk álló és persze folyamatos feladat.

Messziről indultunk, s miután a szovjet uralom alatti nemzeti kultúra tagadását, a betiltott művek, lebontott műemlékek, elhordott műkincsek korát magunk mögött hagytuk, alig telt el három évtized és a szenderítő jólétben a nyugati kultúra önvédelem helyett a szocialista progresszió újhullámát éli a négy sarkából kifordított világ hangos követelésével, se építés, se alkotás nem kedves neki, táptalaja az önemésztő rombolás kényszere.

Ne feledjük Kertész Imre szavait, s óvjuk magunkat ennek szellemében: „Emberarcú, nem emberarcú, a szocializmus arca mindenhogy torz és visszataszító.

S ha már Kertész, akkor persze a jeles napon szomorú emlékezésre is bőven van ok, hisz megannyi más rendkívüli tehetség mellett oly kitűnő alkotók hagytak magunkra, mint Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kertész Imre, Konrád György, Szőcs Géza, Jankovics Marcell, Esterházy Péter, Jancsó Miklós, Kő Pál, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Makk Károly, Cseh Tamás, Békés Pál, Sára Sándor, s a sor még hosszan lehetne folytatható.

A Magyar Kultúra Napján örvendve a Magyar Zene Háza megnyíló épületének és a megannyi teremtett értéknek az elmúlt bő évtizedből olvassuk újra és értsük jól Szőcs Géza gyönyörű versét:

Az indiánok nem hagynak cserben minket. / Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket. / Ha tudták volna, mi is lesz Segesvárnál / – dehát nem tudták, mi lesz Segesvárnál – / biztosan eljöttek volna ők is, / egyesek tudták volna, hogy jönnek ők is / Bem apó, jönnek az indiánok, mondták volna, / egy reggel Bem apónak ezt mondták volna:/ a Bering szoroson át / a Bering szoroson át / indián lovascsapat érkezik, / áttör egész Szibérián, / átvágja idáig magát / segítségünkre jő – / az őrnagy urak így beszéltek volna, / csákójukat a magasba dobálták volna. / Indián testvérem, nekünk már rezervátumunk sincsen.

Gettó, bantusztán, rezervátum jól fogna sokszor, egyik sincsen. / Összeverődik a törzs a cukrászdában, / sokáig ácsorgunk a cukrászdában. / Kisasszony, ne sajnálja azt az indiánert. / Így szólunk s magunkban azt gondoljuk / de magunkban igazán azt gondoljuk: / egy napon néhány indián / a Bering szoroson át / akármilyen szoroson át / segítségünkre jön majd / segítségünkre jő majd, / átvágja hozzánk magát./ Az indiánok nem hagynak cserben senkit. / Az indiánok nem hagynak cserben minket.

A szerző közíró, tanácsadó

Borítókép: Magyar Zene Háza, Liget-projekt (Fotó: Kurucz Árpád)