Elrettenve értesülök arról, hogy a baloldal miniszterelnök-jelöltje, Márki-Zay Péter magánegészségügybe terelné a közfinanszírozottak ellátását. E területen botcsinálta közgazdászként kotnyeleskedik légből vett afrikai (?) adatokkal, miszerint ez lenne a helyes megoldás, holott tudvalevő, hogy ez az ellátási forma egyben üzlet is, ahol a nyereségirányultság áll a középpontban a betegellátás helyett.
Elöljáróban: Magyarországon nem létezik az egész országra vonatkozó egységes orvosi magándíjszabás, ami kiszámíthatóvá, tisztává és átláthatóvá tenné a privát beteg és az orvos viszonyát. Németországban létezik az úgynevezett GOÄ (Gebührenordnung für Ärzte), melyben szabályozzák a magánorvosok teljesítményeit. A németnek megfelelő magánbiztosítás Ausztriában Sonderklasse név alatt ismert. A privát betegek honorárium-rendszerének hazai kidolgozatlansága azt is jelenti, hogy a díjazás jelenleg önkényes, vagyis Márki-Zay piaci versenyt (!) akarna meghonosítani. Elképesztően antihumánus hozzáállás. A betegellátás nem gazdasági kérdés!
A baloldali jelölt megalapozatlan és elfogadhatatlan véleményével szemben kijelenthető, hogy a haszonszerzésre berendezkedett intézmények a betegeiket kevésbé jól látják el, mint azok, amelyek nem kényszerülnek a részvényeseket és a befektetők érdekeit kielégíteni. Egy metaanalízisből ugyanis kiderült, hogy az Egyesült Államokban a profitorientált kórházakban kezeltek halálozási aránya magasabb, mint az egyéb klinikákon ápoltaké. Erre az eredményre jutott az a kanadai–amerikai kutatócsoport (McMaster Egyetem, Hamilton, Ontario), amely a belgyógyász Michael Devereaux vezetésével vizsgálódott.
Ennek során 26 ezer kórház 38 millió betegének adatait gyűjtötték össze. Hasonlóan kedvezőtlen eredményeket állapítottak meg az értékpapírok jövedelméből eltartott dializáló központok esetén is: az itt kezelt vesebetegek életkilátásai csaknem tíz százalékkal rövidebbek voltak, mint az egyéb intézményekben kezeltek túlélése. A feldolgozott munkák ötszázezer vesebeteg adatait tartalmazták. Devereaux és munkatársainak elgondolása szerint azonban az igazság még kiábrándítóbb. A profitorientált klinikák ugyanis általában a kevésbé súlyos betegeket látják el, így a mortalitási adatok tulajdonképpen sokkal kedvezőbbek, mintha azokat a teljes betegtömegre vonatkoztatnánk.
Több mint húsz éve Németországban elindult egy magánosítás irányába mutató hajlandóság, melynek során néhány intézmény részvényesek vagy más befektetők kezébe került. Úgy számoltak, hogy 2015-ig az összes kórház 25-30 százaléka kerülne magánkézbe, és ezzel párhuzamosan az aktív betegágyak száma körülbelül negyven százalékkal csökkenne, amelynek végén Európa-szerte mindössze ötven „egészségügyi konszern” maradna fenn. Ez a piacosítási törekvés azonban csírájában elakadt.
Az említett tanulmány nehezményezi, hogy a maximális gazdaságosság elve és gyakorlata miatt a kórházakban a betegek érdekeit többszörösen figyelmen kívül hagyják. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy a magánintézmény vezetőire pénzügyi nyomás nehezedik, és ez eredményezi az ellátás hiányosságait. A szerzők szerint a profitorientált kórházak rosszabb eredményei elsősorban a kvalifikált személyzet hiányára vezethetők vissza: ezek az intézmények a szükségesnél olykor lényegesen kisebb létszámú munkaerőt alkalmaznak. A betegek halandósága pedig tudvalevőleg többek között függ attól is, hogy egy megkívánt határig mennyi tapasztalt és jól képzett nővér és orvos gondoskodik a rájuk bízott páciensekről. Ezekre az összefüggésekre mutatott rá nemrégen egy átfogó amerikai tanulmány is, melynek során 3800, egyesült államokbeli kórházat vizsgáltak. A halálos szövődmények aránya annál nagyobb volt, minél kevesebb orvos és szakképzett ápoló állt rendelkezésre. Hasonló módon káros kihatásokat észleltek akkor is, ha az adminisztráció túlburjánzott: minél nagyobb volt a kórház irodai személyzetének létszáma, annál magasabbak voltak a halandósági mutatók.
Ez a jelenség azzal magyarázható, hogy a gyógyításra szánt pénz egy részét az intézmény kénytelen az adminisztrációra költeni. A kórházak ugyanis a tengerentúl és mindenütt a világon akkor tudnak leginkább gazdaságosan dolgozni, haszonra szert tenni, ha a személyzeten takarékoskodnak. Ismert, hogy az alkalmazottakra költött bérek alkotják a kórházi kiadások legjelentékenyebb hányadát. Mit tesz tehát a haszonra beállt intézmény? Ott húzza meg a nadrágszíjat, ahol a legkönnyebb és leghatékonyabb, vagyis leépíti a személyzetet. A megmaradó teljes foglalkoztatottságú személyzet kihasználtsága megnő: intenzívebben, időben hosszabban és fokozott pszichés megterheléssel kell dolgozniuk. A munkaerő-kihasználás ilyen új formája durván fogalmazva azt is jelenti, hogy a személyzet fele kétszer annyit keres ugyan, de háromszor annyit dolgozik, mint korábban. Ezt a lehetőséget elsősorban a privát intézmények használják ki.
A mai értelemben vett kórházak létesítése a kereszténység kialakulásáig vezethető vissza. A korai, kis-ázsiai egyház tekintette ugyanis feladatának az öregek, a hajléktalanok, a szegények és a betegek felkarolását. A hospitalitas, a vendégszeretet nyújtása innen ered, a német Hospital, Spital, a francia hopital, az angol és spanyol hospital, a haldoklók hospice intézménye, azaz „fogadója”, s még folytathatnám. A mai értelemben vett egyik első kórház a párizsi Hotel Dieu, azaz a Jóisten szálláshelye volt.
Ehhez képest milyen messzire jutott a társadalom ezektől az időktől és eszméktől, ahol még az emberszeretet, az emberközeliség, a segíteni akarás volt az ispotályok elsődleges feladata! Milyen szomorú az ember áruvá csökkenése és a gyógyítás gazdasági tényezővé, haszon forrásává válása! Talán még nem késő felismerni, hogy a materiális tényezőkön kívül emberi értékek is léteznek, és ezek sokkalta fontosabbak, mint a profitelvű betegellátás.
A szerző orvos (Németország)
Borítókép: Magánosítaná a hazai egészségügyet Márki-Zay Péter (Fotó: Hans Lucas via AFP/Valeria Mongelli)
