Három hónap van hátra az országgyűlési választásokig, ahol – Borbély Zsolt Attila aradi politológus és közíró szavaival – két politikai tábor néz farkasszemet egymással.

Erdélyből és a Partiumból is világosan látszik a két politikai tábor közötti különbség, vagyis hogy van a jobboldali vagy konzervatív tábor (a két kifejezést a következőkben ugyanazon politikai-ideológiai álláspont leírásaként használom), vele szemben pedig a baloldali vagy balliberális tábor. Ezzel szemben idehaza sokan azt akarják elhitetni a választókkal, hogy a baloldali ellenzék miniszterelnök-jelöltje egy jobboldali, konzervatív politikus, és egy esetleges ellenzéki győzelem esetén jobboldali, konzervatív vagy legalábbis ilyen elemeket is tartalmazó kormányzás várható. Van, aki ennek örül, mert ebben látja a fideszes szavazók átcsábításának lehetőségét – ezt hangoztatja maga Márki-Zay Péter is. Mások – mint például a szélsőbaloldali, egyre kevésbé leplezetten neokommunista hangot megütő Mérce – sajnálkozva adnak hangot ugyanennek a véleménynek.

Az alábbiakban azt a tévedést/hazugságot kívánom eloszlatni, mely szerint Márki-Zay Péternek bármi köze lenne jobboldalisághoz vagy konzervativizmushoz.

Attól, hogy valaki sokgyermekes, templomba járó keresztény, még nem lesz politikai értelemben konzervatív. Való igaz, hogy a templomba járó keresztények többsége jobboldali, konzervatív értékeket vall, és ilyen pártokra szavaz. Vagyis politikai értelemben konzervatív. De nem mindenki. Minden közösségben – így a keresztény közösségben is – létezik a deviancia jelensége, vagyis az adott közösségben általánosan elfogadott normáktól való eltérés. Keresztény közösségben ilyen deviancia a baloldali agenda támogatása és a balra szavazás. Márki Zay-Péter miniszterelnök-jelöltsége nem más, mint a keresztény deviancia politikai artikulációja, csakúgy, mint más de­viáns keresztények – Perintfalvi Rita, Lukácsi Katalin – közéleti szerepvállalása. Ez pedig nemhogy nem jobboldali, hanem kifejezetten baloldali jelenség. A baloldal ugyanis az, amelyik mindenféle devianciát – homoszexualitást, „transzneműséget”, a többségitől eltérő identitásokat, az általánosan elfogadottól eltérő életmódot, a törvényekkel, a szokásokkal és a renddel való szembefordulást stb. – támogat és politikai szintre emel. A keresztény deviancia politikai termékké formálása és a deviáns keresztény Márki-Zay politikai fellépése tehát egy tipikus baloldali jelenség, ugyanúgy, ahogyan bármilyen más deviancia politikai megjelenítése, illetve a deviáns mivoltukkal kérkedő politikusok részvétele a közéletben.

Márki-Zay Péter társadalompolitikai elképzeléseiből is egy jellegzetesen baloldali politikus képe rajzolódik ki.

A homoszexuálisok számára a házasságkötés és gyermekek örökbefogadásának engedélyezése; a gyermekek védelmét szolgáló törvény „szörnyűségnek” nevezése, és a törvény hatályon kívül helyezésére tett ígéret; a bevándorlás pozitív jelenségként való interpretálása, a bevándorlók integrációjának hangsúlyozása a bevándorlás megakadályozása helyett – ezek mindegyike jellegzetesen baloldali, liberális álláspont.

Ugyanez igaz Márki-Zay Péternek az egyházakkal kapcsolatos elképzeléseire. Amikor azt mondja, hogy „az a feladatunk, hogy a Fidesz és az állam rabságából kiszabadítsuk az egyházakat”, akkor ugyanazt mondja, amit a baloldal két és fél évszázada ismétel: az egyház közéleti kérdésekben ne nyilvánuljon meg. Legutóbb Rákosi és Kádár elvtársak ültették át a gyakorlatba ezt a baloldali elméletet Magyarországon, majd ugyanezzel próbálkozott a rendszerváltozás utáni SZDSZ is – szerencsére ők kevesebb sikerrel. Szintén tipikus baloldali, liberális elképzelés az, hogy az adott hely – jelen esetben Magyarország – történelmét, szokásait, hagyományait figyelmen kívül hagyva bármilyen világegyháznak meg kell kapnia az elismert egyházi státust, függetlenül attól, hogy annak van-e bármilyen gyökere az adott országban. Az egyházi iskolák finanszírozásának csökkentése, illetve ennek előrevetítése ugyanebbe a baloldali, egyházellenes vonulatba illeszkedik. És ez akkor is így van, ha közben Márki-Zay vasárnaponként templomba jár. Sztálin is papnövendék volt, de ettől még senki nem tartotta őt jobboldali politikusnak.

Tekintsük ezek után a gazdaságpolitikát!

A kereszténység mellett ez az a terület, amellyel a leginkább igyekeznek alátámasztani Márki-Zay jobboldaliságát. Hogy nem akar adót emelni. Hogy ellenzi a piaci viszonyokba való állami beavatkozást, legyen az a beavatkozás akár rezsicsökkentés, akár kötelező minimálbér, akár egy patrióta gazdaságpolitika részeként nemzeti elkötelezettségű magyar nagytőkés osztály létrejöttének (gazdaság-) politikai támogatása. Csakhogy a jobboldaliság itt is sántít.

Márki-Zay ugyanis nem tett le az asztalra egy egységes gazdaságpolitikai elképzelést, kommunikációja libertariánus közgazdasági tankönyvek elméleti téziseinek és populista választási ígéreteknek egyfajta sajátságos keveréke.

Amit a magam részéről semmiképpen nem neveznék jobboldalinak. Annál is kevésbé, mivel az állami beavatkozást elvető, libertariánus gazdaságpolitika – amelynek az elemei megjelennek Márki-Zay nyilatkozataiban – a közkeletű vélekedéssel szemben nem feltétlenül tekintendő jobboldali gazdaságpolitikának.

A jobboldali gazdaságpolitika ugyanis pragmatikus: mindig az adott helyzetben szükséges, a várhatóan legjobb eredményt hozó gazdaságpolitikai, vagy éppen adópolitikai eszközöket alkalmazza. Preferálja az alacsony adókat, de ha kell, adót emel – például különadókkal terheli a multinacionális áruházláncokat vagy a pénzintézeteket, de nem a hazai középosztályt. A magántulajdon pártján áll, de nem ész nélkül: a stratégiai területeket (például energiaellátás) állami tulajdonban tartja vagy – ha a baloldal korábban privatizálta – visszavásárolja. A jobboldal diszkriminál, és ezt büszkén felvállalja: adókedvezménnyel erősíti vagy éppen különadókkal sújtja az általa preferált vagy diszpreferált csoportokat (például családi adókedvezmény versus pénzintézeti különadó). Nem véletlen, hogy a konzervatív hagyomány nem egységes a követendő gazdaságpolitika és a gazdaságba történő állami beavatkozás tekintetében. Ez ugyanis a konzervativizmus lényege szempontjából irreleváns. A konzervatív hagyományban, a jobboldalon ugyanúgy elférnek az erős állami beavatkozásban hívő és az állam korlátozottabb szerepvállalását hirdető, a gazdaságpolitikában a szociális elemeket erősebben vagy éppen kevésbé hangsúlyozó elképzelések.

Ennek tökéletesen ellentmond a baloldali megközelítés, ami szemben a pragmatikus, jobboldali, konzervatív megközelítéssel dogmatikus (vagyis ellentmondást nem tűrő módon megfogalmaz bizonyos elméleti tételeket), és minden kérdéshez doktriner módon (saját elméletéhez mereven, a realitásokkal szemben is ragaszkodva) nyúl. Tehát elméleteket gyárt, majd a valóságot ezekhez az elméletekhez próbálja igazítani. Ez az orwelli világ, ahol „négy láb jó, két láb rossz”, ami ellen nincsen apelláta. Amiből ugyanakkor bármelyik pillanatban lehet – és lett is – „négy láb jó, két láb jobb”. Mindkettő egy, az adott pillanatban megkérdőjelezhetetlen dogmatikus kijelentés, amihez a gyakorlatot igazítani kell. Pontosan ilyen a baloldali közgazdaságtan és gazdaságpolitika.

A szocializmusban hangoztatott „a közösségi tulajdon magasabb rendű” éppen olyan dogma, mint a rendszerváltozás után szajkózni kezdett tétel, mely szerint „az állam rossz gazda”. Habár a két kijelentés a felszínen ellentmond egymásnak, mindkettő ugyanannak a dogmatikus baloldali gondolkodásnak a megnyilvánulása – gyakran ugyanazon emberek szájából. Ezzel szemben a jobboldali, konzervatív gazdaságpolitika azt mondja, hogy lehetnek olyan esetek, amikor a közösségi tulajdon, és lehetnek olyan esetek, amikor a magántulajdon a célravezetőbb. Amikor Márki-Zay Péter azt hangoztatja, hogy közgazdászként mit tart jónak és mit nem (pl. rezsicsökkentés, minimálbér, beavatkozás a piaci folyamatokba stb.), akkor minden esetben ellentmondást nem tűrő, dogmatikus – tehát baloldali – állításokat fogalmaz meg.

Végezetül Márki-Zay Péter jobboldaliságának vagy baloldaliságának megítélésénél foglalkoznunk kell azon nyilatkozataival, amelyekben az ellenzék soraiba beépített fideszesekről, belső árulókról beszél, és amelyekben megfenyegeti ezeket a belső árulókat. Ez tipikusan kommunista, tehát a legkevésbé sem jobboldali hagyomány és gyakorlat. Trockij is egy ilyen belső áruló volt, akivel Sztálin leszámolt. Rajkkal mint belső árulóval Rákosi számolt le. Ha az erőviszonyok másként alakultak volna, akkor Trockij számolt volna le Sztálinnal vagy Rajk Rákosival. És akkor Sztálin és Rákosi lett volna a belső áruló. A végeredmény szempontjából teljesen mindegy.

A szereposztástól függetlenül azonban mindez egy baloldali belső játszma volt, és ma is az. És amíg a játszma folyik, mi itt, a jobboldalon őszinte érdeklődéssel várjuk, hogy Márki-Zay a leszámoló lesz vagy az, akivel leszámolnak. Bár a végeredmény szempontjából teljesen mindegy.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: Márki-Zay Péter (Fotó: MTI/Kelemen Zoltán Gergely)