A házi tücsök sorsának ilyetén alakulása egyébként egy jól átgondolt folyamat második évadának első epizódja, tavaly először a közönséges lisztbogár (Tenebrio molitor) lárvájának, majd a vándorló sáskának (Migratory locus) adott zöld jelzést új élelmiszerként a rovartanban is meglepő jártasságot mutató tudós testület. Ezeknek a jószágoknak az a közös pechjük, hogy kiderült, nem csupán a kígyók részére felkínálható táplálékállatok, de az európai ember is jól járhat, tekintve hogy meghatározott feltételek mellett fogyasztásuk biztonságos, egészséges, és még magas fehérjetartalommal is bírnak a tetejébe. Nos, jómagam ezen a ponton el is határoztam menten, hogy felhagyok a kendermagos projektre vonatkozó terveimmel, ez egyszer figyelmen kívül hagyom, hogy mit mondana erre az egészre nagyapám (nem merem ideírni), és ráállok a tücsöktenyésztésre. A fogyasztásától ugyan mindaddig eltekintek, mígnem egyszerre teljesedik be az inkák, a maják és az aztékok világvégére vonatkozó összes jóslata – mint ahogy nem eszem szálkás szőrű tacskót, tobzoskát, rozsomákot és vombatot sem –, inkább rásózom másokra.

Kikísérletezem a vegán verziót is, nyilván nem lehetetlen küldetés, ha már hamburgerből, cipőből és fúrószárból is létezik vegán, de a termékcsalád zászlóshajója az okostücsök lesz, egy garázsromantikából startoló vérbő sufnituning. Ezt a legmenőbb kiszerelést díszdobozban dobom piacra, és irgalmatlan drágán adom majd, fokozva ezzel a státus­stressz terjedési sebességét, hiszen természetesen nem állok le a termék nyersanyagszintű forgalmazásánál, tolom egészben, fagyasztva és szárítva is. Az ázsiai piacot egyelőre békén hagyom, ultimátumot nem adok, mert aranykalászos tücsöktenyésztőként is tudni fogom a határaimat és a korlátaimat, valamint azt, hogy önmérséklet is van a világon.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Wikipédia)