Tíz éve halt meg Csurka István író, politikus, látnok. Munkásságát könyvei, színdarabjai, politikusi életművét az általa alapított és parlamenti párttá lett MIÉP minősíti. Látnoki hitelességét az idő igazolja. Ahogy múlnak az évek, egyre jobban.
Amit a rendszerváltástól haláláig megjósolt, papírra vetett, ma itt van köröttünk, kevés kivétellel hajszálpontosan. A történelem ismétli önmagát, és Csurka jól ismerte a történelmet, ahogyan egy íróemberhez illő. Már az Antall-korszak elején, mikor az SZDSZ még sikerrel hazudta magát antikommunistának, ő pontosan látta, az csak máz. Hatalomátmentés zajlik, agysorvasztás liberális köntösben. Ha ezt nem vesszük észre – írta, kiáltotta –: végünk, kaméleonoké lesz az ország. Sorosba is belelátott. Látta a Disznófejű Nagyúr mancsait, amint nyúl a magyar öntudatért. Látta a milliárdost, aki már az összeomlás utáni világra gondolt, aki úgy spekulált, hogy a nélkülöző magyarságot fillérekkel le tudja majd kenyerezni.
A mostani világot is megjövendölte. 1998 telén írta: „Ez a kor, amelyben élünk, s különösen, ami ránk következik, az a népvándorlás kora. A színes bőrű, mérhetetlen szegénységben élő, de viharosan szaporodó népek keletről nyugatra, délről északra vándorolnak. […] A végső cél a magyarság kipusztítása. Nem fegyverrel, nem mérges gázzal, hanem pénzügyi politikával, életlehetőségeink elvonásával, mert kell a hely a másoknak. […] A nemzetközi nagytőke és a bankok elősegítik majd ezt a népvándorlást, […] ez az érdekük.” Azt is hozzátette: nagyon keserű lesz akkor magyarnak születni.
Nem véletlen, hogy a túloldal egyvégtében a vesztét akarta.
Kisebb megszakításokkal hosszú éveken át írtam a lapjába, a Magyar Fórumba. (Egy szerkesztőségi mozaikkockát most ideemelek.)
Akkor, 1994-ben a kollégák már jó ideje számítógépen dolgoztak, kevesen maradtunk a békebeli flekkpapír és az írógép mellett. Azon a délelőttön három flekket igyekeztem össze – ennyi lett az első Fórum-cikkem. (Huszonnyolc sor, ötvenöt leütés soronként – ennyi egy flekk.)
– Nem tudom, sikerült-e – tettem le bátortalanul a kéziratot Csurka István asztalára.
Megmaradt bennem az a pillanat. Egy főszerkesztő, politikus előtt álltam (de legfőképp a drámaíró előtt). Egy nagy ember előtt. (Pedig akkortájt komoly erők fáradoztak azon, hogy minél kisebbnek lássuk.) Nehéz idők jártak. Az őt soraiból kizáró MDF nem sokkal előbb bukott ki a hatalomból, a pufajkás hirdette az igét, ávós gyökerű SZDSZ-politikusok lepték el a sajtót, a gazdaságot, mindent. Már az csoda volt, hogy ő, a radikális MIÉP elnöke még ott ülhetett a Ráday utcai kopott redakcióban.
A megmaradt remény parányi szigetének éreztem akkor azt a szerkesztőségi szobát.
– Ülj le – mondta az író. Úgy mondta ezt a két szót, mintha azt mondta volna, szervusz, édes öregem, na végre, hogy te is itt vagy, dolgozol, és nem nyavalyogsz, mint a többi megrettent magyar, aki azt hiszi, itt a világvége. – Isten hozott! Látom, még géppel írsz. Én is. Ez a masina nincs kitéve az áramszüneteknek, ezekben még lehet bízni. – Valahogy úgy mondta mindezt, mint aki arról tájékoztat, legyek nyugodt, az ujjaimhoz szokott írógép sosem fog cserbenhagyni, hűséggel szolgál, igazat ír.
Kissé félrebillentett fejjel olvasta a kéziratomat. Arra tisztán emlékszem, hogy megjegyezte, örül, amiért az Isten szót nagy I-vel írom, nem úgy, mint a maiak.
Utoljára három héttel a halála előtt a solymári házában találkozhattam vele. Sápadt volt, kicsit kócos. Míg beszélgettünk, a lábunk előtt hevert a borjúméretű leonbergi kutya, Betyár. Mindketten – a kutya is, én is – a másik óriást figyeltük. Terveiről beszélt a hetvenhét éves író. Arról, talán ez az utolsó alkalom, hogy végre befejezhessük az elmaradt rendszerváltást. Közben fel-alá járt a szobában, időnként haragosan fölemelte a karját. – Az utolsó alkalmunk! Érted? – Ha nem lett volna annyira sápadt, azt mondom, ez a lakiteleki Csurka 1987-ből…
Búcsúzáskor a kertkapuig kísért. Mögötte lépegetett a másik óriás, Betyár.
Borítókép: Magyarország címere az országzászló tartóoszlopán a debreceni Kossuth téren. (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)
