– Nem tudom, sikerült-e – tettem le bátortalanul a kéziratot Csurka István asztalára.

Megmaradt bennem az a pillanat. Egy főszerkesztő, politikus előtt álltam (de legfőképp a drámaíró előtt). Egy nagy ember előtt. (Pedig akkortájt komoly erők fáradoztak azon, hogy minél kisebbnek lássuk.) Nehéz idők jártak. Az őt soraiból kizáró MDF nem sokkal előbb bukott ki a hatalomból, a pufajkás hirdette az igét, ávós gyökerű SZDSZ-politikusok lepték el a sajtót, a gazdaságot, mindent. Már az csoda volt, hogy ő, a radikális MIÉP elnöke még ott ülhetett a Ráday utcai kopott redakcióban.

A megmaradt remény parányi szigetének éreztem akkor azt a szerkesztőségi szobát.

– Ülj le – mondta az író. Úgy mondta ezt a két szót, mintha azt mondta volna, szervusz, édes öregem, na végre, hogy te is itt vagy, dolgozol, és nem nyavalyogsz, mint a többi megrettent magyar, aki azt hiszi, itt a világvége. – Isten hozott! Látom, még géppel írsz. Én is. Ez a masina nincs kitéve az áramszüneteknek, ezekben még lehet bízni. – Valahogy úgy mondta mindezt, mint aki arról tájékoztat, legyek nyugodt, az ujjaimhoz szokott írógép sosem fog cserbenhagyni, hűséggel szolgál, igazat ír.

Kissé félrebillentett fejjel olvasta a kéziratomat. Arra tisztán emlékszem, hogy megjegyezte, örül, amiért az Isten szót nagy I-vel írom, nem úgy, mint a maiak.

Utoljára három héttel a halála előtt a solymári házában találkozhattam vele. Sápadt volt, kicsit kócos. Míg beszélgettünk, a lábunk előtt hevert a borjúméretű leonbergi kutya, Betyár. Mindketten – a kutya is, én is – a másik óriást figyeltük. Terveiről beszélt a hetvenhét éves író. Arról, talán ez az utolsó alkalom, hogy végre befejezhessük az elmaradt rendszerváltást. Közben fel-alá járt a szobában, időnként haragosan fölemelte a karját. – Az utolsó alkalmunk! Érted? – Ha nem lett volna annyira sápadt, azt mondom, ez a lakiteleki Csurka 1987-ből…

Búcsúzáskor a kertkapuig kísért. Mögötte lépegetett a másik óriás, Betyár.

Borítókép: Magyarország címere az országzászló tartóoszlopán a debreceni Kossuth téren. (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)