Az utóbbi két évtizedben a világ elszokott a magas inflációtól. Az 1990-es években a volt keleti blokk és Kína bekapcsolódása a világgazdaságba, a globális termelési rendszerek kiépülése, a költségoptimalizáció mind hozzájárult ahhoz, hogy a magas inflációtól búcsút vehettünk.
Ha azonban ma körbenézünk, akkor áruhiányt, napról napra változó és emelkedő árakat és a legtöbb országban évtizedes inflációs csúcsokat láthatunk az Egyesült Államoktól Oroszországig. Két fontos kérdést kell megválaszolnunk: milyen okok húzódnak meg az infláció mögött és ez alapján mennyire lesz tartós az áremelkedés.
Az inflációt tápláló okok között négy fontos tényezőt kell megvizsgálnunk.
Elsőként a koronavírus 2020-as kitörését követő kínálati oldali problémákat. A Covid-pandémia a mai globalizált gazdaság működése miatt a világháborús helyzet következményeihez hasonlítható. A világ minden pontján számos szektorban ideiglenesen leállt a termelés. Így a bányákban, a gyárakban és a szolgáltatószektorban.
Egyszerre lassult le a nyersanyagok, az energiahordozók kitermelése és a félkész, valamint a késztermékek gyártása. Ezt ma jól láthatjuk a számos szektort érintő csiphiányban, a gáz árának tavalyi ötszörösére emelkedésében vagy az olaj árának ugrásszerű növekedésében. Ugyanez érzékelhető a tengeri szállítmányozás költségének hatszorosára emelkedésében. Mindezeknek egyetlen lenyomata van: a messziről érkező nyersanyagok, félkész és késztermékek végső ára magasabb lett.
A koncentrált keresletemelkedés is árfelhajtó hatású volt. A pandémia megjelenése a fogyasztás visszaeséséhez vezetett. Ennek részben az az oka, hogy számos szolgáltatás nem volt elérhető a lezárások vagy a korlátozások miatt. Éttermek, hotelek, mozik és színházak zártak be.
A gazdaságok újraindítása sokkal nagyobb fogyasztói keresletet eredményezett, mert egyszerre szerették volna sokan bepótolni az elhalasztott fogyasztást. Ez időbeli koncentráltságot okozott a keresletben, és mivel a kínálati oldal kapacitáskorlátai fennálltak, így az eredő hatás sokkal nagyobb lett.
Az újranyitással járó hirtelen keresleti koncentrációt nem lehetett elkerülni. Ettől megkülönböztetendő, hogy elsősorban az angolszász országokban a költségvetési politika közvetlenül is hozzájárult a kereslet élénküléséhez a háztartásoknak nyújtott támogatásokkal vagy a karantén alatt emelt munkanélküli-segéllyel. Ezek tovább növelték a háztartások elkölthető jövedelmét, azonban egyidejűleg az államadósságot is emelték.
A harmadik fontos inflációt gerjesztő hatás, hogy rövid idő alatt túl sok pénz került be a gazdaságba. 2020 tavaszán a kormányzatok a kórházi kapacitások lehetséges telítettsége miatt országos karantént vezettek be. Ez együtt jár a gazdasági szektorok leállításával.
Mindeközben egészségügyi beruházásokat és eszközbeszerzéseket kellett megvalósítani, mert a működő kórházak a világban sehol sem a koronavírus-pandémia sajátosságára voltak berendezve. A gazdaság leállítása csökkentette az államkassza adóbevételeit, miközben a nem tervezett egészségügyi beszerzések és a gazdasági támogatások jelentősen növelték a kiadásokat. Ilyen mértékű pénzügyi forrást kötvénykibocsátással előteremteni a 2020. tavaszi globális pénzügyi pánik alatt nem lehetett.
Az egyedüli kényszermegoldás a jegybankok bevetése volt, amelyek nagy mennyiségben vásároltak államkötvényeket teremtett pénzből, így az államkasszák elkölthető forráshoz jutottak. Az új jegybanki pénz az állami kiadásokon és a gazdaságot támogató programokon keresztül a gazdaságba került.
Ha sok pénz kerül a gazdaságba rövid idő alatt, miközben a gazdaság ideiglenesen leáll, akkor a termékek ára törvényszerűen nő. Fontos megérteni, hogy ez a pénzteremtés kényszer volt, másképpen nem lehetett volna ilyen gyorsan feltölteni az államkasszát.
Végül az inflációt tekintve kulcsfontosságú tényező a várakozások alakulása. A várakozások, amelyek a gazdaságban pszichés folyamatként írhatók le, előrevetítik a szereplők későbbi döntéseit. 2020 végétől egyre többen számítottak a gazdaságpolitikai élénkítés és a vakcinák hatékonysága miatt a gazdasági növekedés gyors helyreállására, és a fent említett tényezők együttes fennállása miatt általános várakozássá vált az infláció emelkedése.
A legfontosabb kérdés a várakozások kapcsán, hogy az infláció emelkedését átmenetinek vagy tartósnak gondolják-e a szereplők. Ha ugyanis az inflációs várakozások tartósan emelkednek, akkor a jegybankoknak az inflációs alapfolyamatok, tehát a termékkör széles skáláját lefedő áremelkedések miatt szigorítaniuk kell. A lépéskényszer oka, hogy ebben a környezetben a várakozások önbeteljesítővé válnak, megindul a termékek átárazása.
A fenti hatások egyidejű jelenléte és a gazdaságpolitikai válaszok vitákat generáltak. Hazánkban néhány közgazdász gazdasági túlfűtöttségre hivatkozott és általános gazdaságpolitikai hibákról beszélt az inflációra mutogatva. Így nyilatkozott Surányi György, aki szerint a hazai infláció emelkedése döntően hazai tényezőkre vezethető vissza.
Értékelése nyilvánvalóan abszurd egy olyan időszakban, amikor világszerte jelentősen, több évtizedes csúcsra emelkedett a pénzromlás mértéke. A fejlett világban Észak-Amerikától Európáig számos országban több évtizedes csúcson van az infláció. Összevetésképpen a hazánkkal hasonló múltú, de eurót használó balti országokban rendre 7,9, 10,7 és 12 százalékosak voltak a legfrissebb, decemberi inflációs ráták. A jelenlegi globális inflációs adatokat látva hamisan érvel az, aki döntően hazai folyamatokra vagy gazdaságpolitikai hibákra akarja visszavezetni az infláció emelkedését.
Mi lehet a hatékony recept ebben a helyzetben? Mivel a fenti négy tényező közül szinte mindenből láthatunk jeleket, nincs egyszerű és tankönyvszerű megoldás. Jelenleg erős kínálati problémákat érzékelünk a csipeknél, a szállítmányozásban, a nyersanyagok és az energiahordozók esetében.
Ezeket importigényünk miatt nem lehet hazai eszközökkel kezelni. A pandémia idején erőteljes kormányzati és jegybanki programok segítették a gazdaságot és a vállalatokat a túlélésben. Emiatt a munkahelyek megőrzése volt a prioritás, amihez elengedhetetlen volt hazánkban is a jegybank aktív támogató politikája.
Ebben a helyzetben a gazdaságpolitika egyetlen országban sem tud hirtelen 180 fokos fordulatot végrehajtani. A Magyar Nemzeti Bank felelősen, Európában az elsők között kezdett szigorítani. Időközben már a költségvetés is megkezdte a konszolidációt, miközben több alapvető termék árát ideiglenesen befagyasztotta. Korunk rendkívüli globális inflációs sokkjára csak komplex válaszlépésékkel adhatunk hatékony választ.
A szerző a Magyar Nemzeti Bank igazgatója
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Havran Zoltán)
