Annak a mondásnak, hogy hiszem, ha látom, alighanem végleg vége. A technika fejlődésével a dezinformáció olyan szintre lépett, amilyenről letűnt korok manipulátorai még csak nem is álmodhattak, de néhány évvel ezelőtt is legfeljebb a tudományos fantasztikum világában tartottuk volna – ha nehezen is, de – elképzelhetőnek. A virtuális valóság összekeveredett a többé-kevésbé felfoghatatlan létezővel, a határok elmosódtak, miként az igenek a nemekkel.
A disztópia már nem a jövő, inkább a jelen, a történelem feltámadt és itt kísért az ablakok alatt és a képernyőkön. Üdv a mátrixban, végképp kibogozhatatlan, hogy ki álmodik kit, a farok csóválja a kutyát, csavar rajta egyet a pszeudóban, nézzük a filmeket és valaki bennünket bámul a moziban. Valahol Európában. Pontosabban és esetünkben a szlovák–ukrán határon egy zord éjszakán egyszer csak felbukkant egy tizenegy éves kisfiú. Mindössze egy nejlonzacskó van nála és egy útlevél, a kezére írva egy telefonszám. Nagyjából 950 kilométert tett meg a délkelet-ukrajnai Zaporizzsjától a határig. Egyedül. A hír szerint azért, mert a szüleinek ott kellett maradniuk. Nézem a fotót a kissrácról, tüneményes. Macska ugyan nincs a kezében, de így is. Egyre azon gondolkodom, mit élhetett át az úton, mi járt a fejében. Kikkel ismerkedett meg, kik segíthették, miket kérdezhettek tőle. És legfőképpen: mi lesz vele, már azontúl, hogy neki legalább vannak rokonai Szlovákiában.
Mi marad, kaland vagy trauma? Arról nem szól a hír, hogy volt-e nála mobil. Arról sem, hogy mit élhettek át a szülei és egyáltalán, de tényleg, hogy születhetett meg egy ilyen döntés. És még megannyi kérdés. Felkészül: Hollywood. És vajon Sting a következő turnéján elénekli majd az Oroszok című régi dalát, ami arról szól, hogy az oroszok is szeretik a gyerekeiket, vagy inkább nem? Mindenesetre a napokban leporolta. Áldd meg az állatokat és a gyermekeket!, volt egy ilyen film is. Jó cím, a legkiszolgáltatottabbakat ajánlja Isten szíves figyelmébe. Háborús időkben ráadásul nincs kecmec, az állatok többnyire élelemként kerülnek szóba. Lótetemek a budapesti utcákon, 1945-ben. Kusturica szó szerint bombasztikus víziója villan be az Undergroundban az állatkert menekülő lakóiról.
Kusturica most Moszkvába ment színházat csinálni, és Kijevben is van állatkert. Kusturica ezek után nem sétálgat majd Cannes-ban a vörös szőnyegen, az hétszentség, de ettől még Grga bácsi halhatatlan, az állatokat meg etetni kellene. A kijevi állatkert állatait ugyanis jelen állás szerint mégsem sikerült evakuálni, így aztán az ápolók költöztek be az intézménybe. Mert az momentán nem úgy van, hogy reggel felszállok a trolira, bemegyek a munkahelyemre és megetetem a zsiráfot. Ráadásul az indiai elefánt nem bírja a nehéztüzérséget, és mivel nehezebb lenne óvóhelyre vinni, mint a szurikátákat, ott alszik vele egy ápoló, időnként ad neki egy almát és beszél hozzá. Azért erre az emberre is kíváncsi lennék.
Még egy film. Nézem a hírhez kapcsolt fotót egy tigrisről. A tigris olyan, mint a medve, nem játék. „Tigris, tigris, csóvafény / Éjszakáknak erdején, / Mily kéz adta teneked / Szörnyű és szép termeted?” – ahogyan azt William Blake oly szépen megfogalmazta ihletett pillanatainak egyikében, illetve hát nem pont így, de Kosztolányi szokásához híven hozzátett egy kicsit. Putyinnak is vannak tigrisei. Még 2009-ben történt, hogy kvázi személyes védelme alá helyezte őket, mivel az Amur menti tajgában élő usszuri tigrisek a hagyományos kínai orvoslás mellékhatásaként a kipusztulás szélére sodródtak. Még, képek, még. Üres babakocsik sorakoznak egy lengyel pályaudvaron. Gyönyörű gesztus, lengyel anyák hagyták ott, csecsemővel menekülő ukrán anyáknak, ezt olvasom. Mégis van benne valami baljóslatú, előérzetes. Talán Eisenstein tehet róla, a világ legjobb propagandafilmje, a Patyomkin páncélos és az az odesszai lépcső, ami beleégett a filmtörténetbe.
Odesszai történetek, Iszaak Babel. Vajon mi lesz vele? Megy a borscsba, Dosztojevszkij után? A képen egy ablak. A belső párkányon könyvek, katonás rendben. Hogy ha robbanás lesz, ne szóródjanak szét az üvegcserepek a lakásban. Van egy könyvecském, a Szarajevói túlélőkézikönyv. Hasznos tanácsokkal szolgál arra nézvést, hogy mit tegyünk víz-, áram- és gázszolgáltatás kimaradása esetén, amennyiben már eltüzeltük az összes fát a parkból. Akkor jönnek a könyvek. Filoszok előnyben. A kemény borító nagy kincs.
Add, Uram, hogy valamennyien megőrizhessük a maradék józan eszünket!
Borítókép: Emir Kusturica szerb filmrendező, forgatókönyvíró az El Pepe, Una Vida Suprema című filmje bemutatója előtti fotózáson 75. Velencei Filmfesztiválon 2018. szeptember 3-án (Fotó: MTI/EPA/Claudio Onorati)
