A szakirodalomban még „a választások kormányváltó szerepének” kiemelése merült föl. Az egyéni/többségi modellekben a választópolgár nagyrészt abban a tudatban voksolhat, hogy a győztes párt valószínűleg abszolút többséget szerez majd a parlamentben, így annak előzetesen meghirdetett jelöltje lesz a miniszterelnök; ekképp a szavazó mintegy a kormányfő személyére is szavaz közvetetten.

Szintén e módszer javára írják egyesek, hogy képes szilárd parlamenti többséget képezni, s ekként – főleg ha a kormányzati rendszerben kevés ellensúlyozó tényező van – a kormányozhatóság letéteményese. Ha azonban egy kicsit elgondolkodunk, a megoldás észrevehetően magában rejti a legnagyobb problémát, jelesül: akár előfordulhat, hogy egy országos szinten jóval népszerűtlenebb párt a szavazatoknak a választókörzetek közötti sajátos elosztása miatt megszerzi a mandátumok többségét.

Például képzeljük el, egy relatív többségi rendszerben „A” párt száz körzetből 51-ben nyer, úgy, hogy az összes kerületben a szavazatok harminc százalékát szerzi meg. (Tehát összesítésben nagyjából harminc százalékot.) „B” párt 49 körzetben a leadott voksok hatvan százalékát nyeri el, a többi kerületben húsz százalékát. (Ez országos szinten körülbelül negyven százalékot jelent.) Tehát az adott államban egyértelműen támogatottabb „B” párt nem jut kormányzati pozícióba a választási rendszer miatt! Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban csak relatív többségi körzetekből áll a választási rendszer. Az abszolút többségi rendszerek annyiban különböznek az előbbitől, hogy az egyéni körzetben az összes ténylegesen szavazó voksának több mint felét kell a győzelemhez elérni. Ezt általában két fordulóban lehet megszerezni, ilyen rendszer jellemző például Franciaországra.

Az abszolút többségi rendszereknél is csupán a győztes nyer mandátumot, a többiekre leadott szavazatok mintegy figyelmen kívül maradnak, a mandátumok elosztása tekintetében nem jönnek számításba. Így a reformtörekvések sugárpontjába a XIX. században egyre inkább az arányosság kérdése került. Nemzetközi konferenciák sora foglalkozott azzal, hogy melyik javaslatot fogadják el a fölmerültek közül. A versengő listákra történő szavazás első próbaköve az 1889-es belga választás volt, ahol a d’Hondt-módszer alapján jártak el. Az ezt követő két évtizedben Nyugat-Európából számos országban hódított teret az arányos rendszer. Ma a világ választási rendszereinek zöme valamilyen mértékben az arányosságot irányozza elő.

Modellezzük egyszerűsítve a következőt: ha egy parlament száz egyéni körzetből rekrutálódik, és az országban van egy „A” párt és egy „B” párt, az előbbi pedig minden körzetben 51:49-arányban nyert. Ebben az esetben a törvényhozó testületet száz „A” párti képviselő fogja alkotni. Ám ha arányos listás rendszerben mérkőzik egymással az 51 és a 49 százalékos párt, akkor a parlament a választópolgárok által leadott szavazatok arányához hasonló összetételű lesz. (A konkrét matematikai számítási módszertől függően például 52:48 vagy 53:47 arányban valószínűleg.)

Az arányos szisztémák (az ír rendszer kivételével) a listás szavazás talpkövére építkeznek. Ennek mellékzöngéjeként általában a következőket szokták emlegetni. A választás személytelen, a szavazó nem közvetlenül egy adott képviselőre, hanem egy pártra szavaz, így a képviselővé válás tekintetében a párton belüli „másodlagos rekrutáció” a döntő, nem pedig a polgárok közötti népszerűség. A választási eredmények általában koalíciókényszert vonnak maguk után, a kormányalakításra a szavazónak nincs ráhatása, hisz amaz a pártok közötti paktum folyománya. A listás-arányos rendszer nagyfokú töredezettséget okoz a parlamentben, amelynek révén a kormányozhatatlanság rémképe sejlik föl.

Mindhárom állítás könnyedén ellentételezhető. Az első a preferenciális szavazatok révén, amelyről még írok. A koalíciókényszer azt jelenti, hogy az együttműködni képes (!) politikai erők kompromisszumot kötnek, vagyis egyikük sem sajátíthatja ki a kormányprogram megalkotását, tehát végső soron több választó akarata (is) érvényesül. A harmadik felvetésre a válasz: például a konstruktív bizalmatlanság intézménye foganatos ellenszer a kérdéses problémára.

A vegyes választási rendszerek megpróbálják az előbbiek erényeit társítani és hátrányait kiegyensúlyozni; ezeknél egyéni körzetben és pártlistákon egyaránt lehet mandátumot szerezni. A magyar választási rendszer a demokratikus átmenet során vegyes lett – és az is maradt az új alaptörvényt követő reform során is. Az előző modellnél (1990-től 2014-ig) egyéni képviselőre és megyei listára kellett szavazni, az országos listás mandátumokat az előbbiek töredékszavazatai alapján osztották ki. Az új rendszerben az egyéni képviselők (176 helyett 106) mellett országos listára voksolunk. Ez a reform az igazságosságot erősíti, mert a megyei listákon nagyon nehéz volt arányosan kiosztani a mandátumokat. (Gondoljunk bele, matematikailag mennyire lehetetlen volt egyes megyékben arányosan kiosztani mondjuk négy mandátumot például egy 47, egy 32, egy 11, egy 6 és egy 5 százalékos párt között…) Az országos listás mandátumokat nem csupán az erre leadott szavazatok alapján kapják meg a pártok, hanem hozzászámítják az egyéniből származó töredékszavazatokat. Amit többen bíráltak, hogy az új törvény szerint – a korábbitól eltérően – nem pusztán a vesztes egyéni képviselők után jár töredékszavazat, hanem a győztesek után is. Annyi, amennyivel megelőzik a második helyezettet. Ha azonban belegondolunk, ez sem igazságtalan. Ha az egyik párt a körzetek felét nagy fölénnyel nyeri, az ellenfél párt a körzetek másik felét éppen hogy, akkor pont a győztes kompenzáció segít az országos szinten a választói akaratnak minél inkább megfelelő mandátumkiosztásban. (Tehát, hogy az előbbi párt nyerjen.)

A magyar választási rendszer deklaráltan a nagy pártoknak kedvező. Tehát azoknak, amelyek képesek sok egyéni mandátumot is nyerni, illetőleg amelyek országosan kiterjedten sok listás szavazatot kapnak – amelyekből töredékszavazatok is nagy mennyiségben képződhetnek. Nagy párt azonban lehet akár egy jobboldali és egy baloldali is. Amelyek akár a maguk oldalán lévő kisebbek rovására érnek el „aránytalanul” jelentős eredményt. (Hasonló volt a helyzet 2002-ben és 2006-ban.) És ha lenne egyszer egy győztes baloldali párt, akkor ad absurdum annak szoros győzelméből a választási rendszer képes lenne kétharmadot kreálni. Ez tehát kétélű fegyver… Azonban mégsem annyira aránytalan (igazságtalan), mint a pusztán egyéni körzetekből álló többségi rendszerek.

A korábbi választási rendszerben nagyjából azonos számú lakosonként kellett kialakítani az egyéni választókerületeket. Ám mivel a lakosok között lehetnek például kiskorúak és szavazás alól kizártak, az új törvény – nagyszerűen reflektálva erre – nagyjából azonos számú választópolgáronként rajzoltatja meg a körzethatárokat. (Még az is előfordult a korábbi rendszerben, hogy egyik körzetben kétszer annyian éltek, mint a másikban. Ez a választójog egyenlősége alkotmányos alapelvének komoly sérelme.)

Az előző választási rendszerhez képest az új modell nem jelent nagy különbséget. Ez utóbbi még inkább a nagy pártokat erősíti, ez a rendszer deklarált célja, ekképp aránytalan. Viszont nem tartalmaz annyi diszfunkcionális aránytalanító elemet, mint például az egyenlőtlen nagyságú egyéni körzetek, megyei listák, amelyek hektikusan, véletlenszerűen kedvezhettek egyik vagy másik pártnak.

Az új választási törvény elfogadása előtt a pártok részéről konkrét „világmegváltó” reformjavaslat nem látott napvilágot. Pedig megannyi érdekes ötlet, számos nagyszerű újítás képzelhető el, ha tudományos igénnyel körbenézünk a nagyvilágban. A preferenciális arányos módszereknél a választópolgár nem csupán pártokra szavaz, hanem beleszólhat a lista sorrendiségébe is. Amennyiben akar, megjelölhet a listán belül egyes személy(eke)t, aki(ke)t fokozottan mandátumhoz akar juttatni. Svájcban és Luxemburgban különböző pártok különböző jelöltjeit is lehet preferenciavoksokban részeltetni. Az Írországban és Máltán honos szavazatátruházó rendszerben a választópolgár rangsorba állítja a körzet jelöltjeit. Több mandátumot osztanak ki (kvázi arányosan) egy matematikai kvóta alapján. Aki az elsődleges szavazatszámok alapján eléri a kvótát, az máris mandátumot szerez. Ha az összes képviselői helyet nem tudják így kiosztani, akkor egy arányszám (a megválasztottak „felesleges” szavazatainak aránya) segítségével megnézik, hogy a már bejutottakra szavazók másodlagos/harmadlagos voksai alapján még kik érték el a kvótát.

Lenne tehát sok ötlet, de nemzetközi összevetésben a magyar rendszer kiállja a próbát. A választás nem olyan, mint az olimpia, itt nem a részvétel számít. És a rendszer a vesztesnek soha sem tetszik.

A szerző alkotmányjogász-professzor

Borítókép: illusztráció (Fotó: MTI/Kovács Tamás)