Az arányos szisztémák (az ír rendszer kivételével) a listás szavazás talpkövére építkeznek. Ennek mellékzöngéjeként általában a következőket szokták emlegetni. A választás személytelen, a szavazó nem közvetlenül egy adott képviselőre, hanem egy pártra szavaz, így a képviselővé válás tekintetében a párton belüli „másodlagos rekrutáció” a döntő, nem pedig a polgárok közötti népszerűség. A választási eredmények általában koalíciókényszert vonnak maguk után, a kormányalakításra a szavazónak nincs ráhatása, hisz amaz a pártok közötti paktum folyománya. A listás-arányos rendszer nagyfokú töredezettséget okoz a parlamentben, amelynek révén a kormányozhatatlanság rémképe sejlik föl.
Mindhárom állítás könnyedén ellentételezhető. Az első a preferenciális szavazatok révén, amelyről még írok. A koalíciókényszer azt jelenti, hogy az együttműködni képes (!) politikai erők kompromisszumot kötnek, vagyis egyikük sem sajátíthatja ki a kormányprogram megalkotását, tehát végső soron több választó akarata (is) érvényesül. A harmadik felvetésre a válasz: például a konstruktív bizalmatlanság intézménye foganatos ellenszer a kérdéses problémára.
A vegyes választási rendszerek megpróbálják az előbbiek erényeit társítani és hátrányait kiegyensúlyozni; ezeknél egyéni körzetben és pártlistákon egyaránt lehet mandátumot szerezni. A magyar választási rendszer a demokratikus átmenet során vegyes lett – és az is maradt az új alaptörvényt követő reform során is. Az előző modellnél (1990-től 2014-ig) egyéni képviselőre és megyei listára kellett szavazni, az országos listás mandátumokat az előbbiek töredékszavazatai alapján osztották ki. Az új rendszerben az egyéni képviselők (176 helyett 106) mellett országos listára voksolunk. Ez a reform az igazságosságot erősíti, mert a megyei listákon nagyon nehéz volt arányosan kiosztani a mandátumokat. (Gondoljunk bele, matematikailag mennyire lehetetlen volt egyes megyékben arányosan kiosztani mondjuk négy mandátumot például egy 47, egy 32, egy 11, egy 6 és egy 5 százalékos párt között…) Az országos listás mandátumokat nem csupán az erre leadott szavazatok alapján kapják meg a pártok, hanem hozzászámítják az egyéniből származó töredékszavazatokat. Amit többen bíráltak, hogy az új törvény szerint – a korábbitól eltérően – nem pusztán a vesztes egyéni képviselők után jár töredékszavazat, hanem a győztesek után is. Annyi, amennyivel megelőzik a második helyezettet. Ha azonban belegondolunk, ez sem igazságtalan. Ha az egyik párt a körzetek felét nagy fölénnyel nyeri, az ellenfél párt a körzetek másik felét éppen hogy, akkor pont a győztes kompenzáció segít az országos szinten a választói akaratnak minél inkább megfelelő mandátumkiosztásban. (Tehát, hogy az előbbi párt nyerjen.)