A magyar felvilágosodás gondolkodói aggódó figyelemmel kísérték a szomszédos ország sorsát. Az első felosztás után még némi reménnyel így fogalmazott A hadi gyakorlás végén című episztolájában Barcsay Ábrahám: „Ha lengyelnél örök lészen a királyság / Akármilyen kitsiny is, de mégis szomszédság.” A napóleoni háborúk befejezése után viszont keserűen írja Kazinczy Ferenc 1815 márciusában egy levelében: „Mit várhat az emberiség? mit Ausztria? Mit hazánk és Nemzetünk? /…/ oda az Antemurale (ti. Lengyelország!) és hogy két oldalról jő ellenünk a veszély.”

Az 1830–31-es nagy szabadságharc idején egész Európán végighullámzott a lengyelek iránti rokonszenv. Nálunk számosan egyetértéssel és lelkesedéssel fogadták a felkelést, hatása jelentős volt mind a politikai életben, mind pedig a fiatal értelmiség körében. Harminchét vármegye intézett feliratot az uralkodóhoz a lengyelek támogatását kérve. A pályája elején álló Kossuth Lajos így fogalmazott beszédében 1831 júniusában a zempléni megyegyűlésen: „…bátran merem mondani, aki áldást nem mond igazságos fegyvereik­re, ön királyát, ön hazáját sem szereti.” A lengyel ügy melletti kiállás magával ragadta a hazai ifjúságot, számukra ez a szabadság és a nemzeti függetlenség ügyével való azonosulást jelentette. Divat lett közöttük a „lengyel sapka” viselete, országszerte nem egy tüntetésen is kinyilvánították egyetértésüket a lengyelek törekvéseivel.

Pesten a Fehér Hajó vendéglőben összegyűlő fiatalok lelkesen énekelték a Nincs még veszve Lengyelországot, a későbbi himnuszt, amely a „lengyelek híres csatadalaként” nem egy korabeli kéziratos gyűjteményben szerepelt. Kisfaludy Sándor így foglalta össze Zala megye közgyűlésén, mit jelenthet térségünk jövője szempontjából a cári hatalom agressziója: „Rettegnünk kell, midőn látjuk, hogy a boldogtalan lengyel nemzet égbe kiáltván és minden szabadabb lelkű nemzetek felé segédért haszontalanul nyújtván kezeit, naponként közelebb jut végső órájához, amelyben vagy éhség vagy ellankadás miatt, vagy örökre vesznie kell… rettegnünk kell annyival inkább, mivel látjuk, hogy azon északi óriásnak vaspáncélja már a félvilágra kinyúlván, vészes karjaival már hazánkat is körülfogta Lengyel, Oláh, Moldvaországok, Szerbia, Bosznia által…”

A magyar országgyűlés 1832-ben kezdte meg a lengyelkérdés tárgyalását. Kölcsey Ferenc két alkalommal is felszólalt a vitában. Érdemes idézni beszédeiből: „…egész világ láttára verték le a nemzetet, mely velünk együtt a kereszténység védfalának századokig méltán nevezteték; mely nélkül Bécsnek tornyai most romban feküdnének… Ez vala a nemzet, melynek széttagolásával a messzenéző Chaterina Európa szívébe döfé a gyilkot és rajta sebet ejt vala, ha mi nem orvosoltatik, egyetemes halált okozó lészen.” Vagy a geo­politikai összefüggésekről: „De tartozunk saját magunknak is, mert lehetetlen eltitkolnunk a veszélyt, mely bennünket fenyeget, midőn határainkon polgári alkotmány önkényesen tapodtatott el s midőn az északi hatalom körülöttünk mindinkább terjed.” Történelmünk nagyjai közül Wesselényi Miklós és Deák Ferenc is szóvá tette az országgyűlésben a lengyel ügyet.

Irodalmunk kiválóságai – Vörösmarty Mihály, Bajza József, Erdélyi János – örök érvényű alkotásokban fejezték ki együttérzésüket a szabadságért harcoló, majd bujdosó sorsot vállaló lengyelekkel. Íróink, költőink fölfogásában a lengyelbarátság azonos volt a haza- és szabadságszeretettel. Nem véletlen, hogy ez a szellemiség általános volt az 1840-es évek hazai közvéleményében. Amikor Kossuth 1848-ban kijelentette, hogy „A lengyelkérdés magyar kérdés”, ovációval fogadták. A szabadságharc mitológiájában pedig kitüntető helyre került Bem tábornok és a Lengyel Légió.

Klasszikus prózánk alkotásaiban – Jókainál, Mikszáthnál – ott vannak a lengyel szereplők, alakok a közös történelemből meg a nálunk „lengyelkedők”, akik a levert szabadságharc után érkeztek menekülőként a Kárpátok innenső oldalára. „Egy testvér a magyar és a lengyel” – mondja a régi szólás, későbbi változata pedig „két barátról” beszél, akik együtt harcolnak s ürítenek poharat.

Válságos helyzetekben szinte reflexszerűen működött ez az érzés, a közös sors évszázados tapasztalata volt ott mögötte. 1939 szeptemberében éppúgy, mint 1956 őszén. Ahogy Kodolányi János fejtegette egy újságcikkben napokkal a II. világháború kitörése előtt: „…a lengyel szabadság és függetlenség szoros kapcsolatban van a magyar szabadság és függetlenség csorbíthatatlanságával. És fordítva.” Hevenyészett töredékek – ha úgy tetszik, drágakövek – csupán az itt idézett szavak történelmi barátságunk múltjából. Terjedelmes antológiát lehetne összeállítani a magyar szellemi élet lengyelbarát megnyilvánulásaiból. Nem hiszem, hogy volna olyan kultúra, amelyik ebben versenyezni tudna velünk.

Az igazsághoz tartozik persze, és nem szabad megfeledkezni róla, hogy volt olyan magyar tollforgató a második világháború alatt, aki oktalanságnak tartotta, hogy Lengyelország nem fogadta el a náci német birodalom ajánlatát, és szembeszállt a túlerővel (amit jó két hét múlva a másik oldalról jövő szovjet támadás még kilátástalanabbá tett), és voltak, akik gúnyos lenézéssel emlegették a lengyeleket. És nem egy közöttünk van még azok közül a magyar publicisták közül, akik forrófejű és értelmetlen vállalkozásnak tartották 1980–81-ben a Szolidaritás nagyszabású szabadságmozgalmát. Bennfentes mindentudással beszéltek ők a „dolgozni nem szerető” lengyelekről. Így volna teljes a kép. De nem volna méltó közös hagyományunkhoz, ha ezek a sötét színek jeleznék a befejezést.

A magyar–lengyel barátság fő üzenetét így fogalmazta meg majd száz esztendeje Krúdy Gyula: „Talán két más nemzete nincsen a világnak, mint az egykori szomszéd nemzetek, amelyeknek hagyományaiban, mesemondásában annyi gondolat élt volna a szabadságról, erről a csodálatos csillagról, amelyet a Kárpátok felett láttak tündökölni mindig azok, akik a nagy hegyektől északra vagy délre laktak.”

A szerző irodalomtörténész, egyetemi tanár

Borítókép: lengyel szimpatizánsok az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulója alkalmából rendezett állami ünnepségen Budapesten, a Múzeum körúton 2014. március 15-én (Fotó: MTI/Marjai János)