„Magyar ott a lengyelt szívesen látja,
Új ismerőse, régi jó barátja.”
(Arany János: Az egri leány)
„Nincs a történelemben arra példa, hogy két szomszéd nemzet ilyen jó viszonyban éljen egymással” – szögezte le 1934-ben kapcsolataink jeles kutatója, Divéky Adorján kis könyvében, amelyben összefoglalta, mit tettek a magyarok Lengyelországért az első világháború alatt. Befejezésül a lengyel–bolsevik háború 1920. augusztusi fordulópontját említi, amikor a magyar lőszerszállítmány is hozzájárult a lengyelek történelmi jelentőségű győzelméhez, a visztulai csodához.
Való igaz, könnyen készíthető párhuzamos narratíva a két ország történetéről.
Közel egy időben csatlakoztunk – a kereszténység felvételével és az államalapítással – az európai Occidens világához. A lengyelek jelképes dátuma 966, megkeresztelkedésükre utal, a mienké az ezredfordulón Szent István megkoronázására. E sorsdöntő évtizedek közös szimbóluma az a (cseh származású) Szent Adalbert, aki mindkét országban meghatározó szerepet játszott az új hit meggyökereztetésében. A sorsközösség alapja elsősorban az azonos geopolitikai helyzet, mondhatjuk: a kezdetektől mindmáig. Ahogy jellemezni szokták: Kelet és Nyugat határán. A középkor végén született toposz a mi országainkat antemurale christianitatisnak nevezte, a kereszténység védőpajzsának a keleti hódítókkal (mongolok, tatárok, oszmán törökök, moszkvai állam) szemben.
Elég ránézni a korabeli térképre: a XV. század közepén a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő lengyel–litván államszövetség, a Kárpátok másik oldalán pedig a Magyar Királyság – Horvátországgal – az Adriáig. Az európai történelem nagy viharainak fő iránya pedig rendszerint kelet–nyugati volt. Rendre ezen a területsávon zúdult keresztül a förgeteg. Köztes Európa védfala először déli oldalán szakadt meg Moháccsal, másodszor pedig a XVIII. század végén Lengyelország felosztásával.
A két országot elválasztó hegykoszorú és a geopolitikai egymásrautaltság csökkentette az észak–déli konfliktus lehetőségét. Fontos dinasztikus és kereskedelmi kapcsolatokat, közös királyokat, ám egy-egy összeütközést is említhetünk a két ország történetének évkönyveiből (Mátyás királynak például egy lengyel trónkövetelővel is szembe kellett néznie). A mítosszá formált barátság azonban a feszültségeket és érdekellentéteket feledésre ítélte. A magyar–lengyel barátság valóban ritka jelenség az európai művelődés történetében. Sajátos „emlékezethely” a modern nemzetté válás korában lett belőle, a XVIII. század végétől, amikor az évszázados északi szomszéd állami léte vált kétségessé három nagyhatalom szorításában. Erősítette a kapcsolatokat a közös határ, nem utolsósorban pedig a nemesi kultúra, a mentalitás hasonlósága. Rendkívül érdekes az a kettős tükör, amelyben hajlamosak voltunk egymást szemlélni. Jobbnak, példának látszott benne a másik, ott a magyar, itt pedig a lengyel. A reformkor népszerű diákdala, a Búsul a lengyel hona állapotján sorra véve az európai népek jellemzőit, oda lyukad ki: egyedül a lengyel küzd a szabadságért.