A liberális forradalmi kísérlet – a francia forradalom – éppúgy vérontásba torkollott, ahogyan a kommunista forradalmi kísérlet is. Előbbinek a XVIII. század végén, néhány év alatt tízezrek, utóbbinak a huszadik században tízmilliók estek áldozatául, ráadásul mindkét esetben kiderült, hogy nem sikerült a korábbinál jobb rendszert létrehozni. Sőt az is kiderült, hogy valahányszor egy ilyen ideológia hatalomra jut, éppen az ellenkezőjét éri el, mint ami a célja. A kommunizmus hatalmas anyagi különbséget eredményezett vezetők és tömegek között, a liberalizmus pedig fontos szabadságjogokat korlátoz (a sajtó és véleménynyilvánítás szabadságát konzervatív vélemények esetében, a vallásszabadságot a keresztény szimbólumok viselése vagy a keresztény értékeknek a politikában történő képviselete esetében). A kormányzati pozícióba került zöldpolitika pedig éppen a napokban döntött a leginkább környezetszennyező szénerőművek újraindításáról Németországban.

Lássuk ezek után a kormányváltás kérdését! A kormányváltásra készülő ellenzék nem csak programjában baloldali. Nem csupán arról van szó, hogy megkérdőjelezi és megszüntetni tervezi a jobboldali, konzervatív kormány szinte valamennyi jelentős produktumát, az alaptörvénytől kezdve a családtámogatási rendszeren át a nemzeti nagytőkés réteg kialakításáig, és ne legyenek illúzióink: a fiatalok adókedvezménye és az ingyenes külföldi nyelvtanulás is áldozatul fog esni. Az ellenzék módszereiben is baloldali: gyors, erőszakos, a cél érdekében a jogot zárójelbe tevő (lásd az alaptörvény megváltoztatása feles többséggel), és mindenre kiterjedő változtatásokat ígér. Nem korrekciója, hanem antitézise kíván lenni a mostani kormánynak. Borítékolható, hogy ha hatalomra kerülnének, az ugyanoda fog vezetni, mint a fentebb hivatkozott liberális és kommunista kísérletek: lerombolják az előzőt anélkül, hogy meg tudnák valósítani mindazt, amit elméletben kigondoltak (szembejön velük a valóság). Ami pedig végül megvalósul, az minden tekintetben rosszabb lesz a jelenleginél.

Már most vannak erre utaló jelek: miközben jelenleg több mint két tucat olyan ellenzéki médium van, amely szabadon közölhet – és közöl is – liberális véleményeket, az ellenzék a jobboldali, konzervatív vélemények elfojtásával fenyeget (jobboldali újságírók propagandistának minősítése és hivatásuk gyakorlásától történő eltiltása). Vagy: kétségkívül előfordulhatnak korrupciós jelenségek a jelenlegi kormányzathoz közeli körökben, amelyekkel kapcsolatban – minden ellenkező híreszteléssel szemben – ügyészségi vagy már bírósági eljárások zajlanak (Simonka György, Mengyi Roland, Boldog István, Völner Pál). Minden egyes ügynek politikai konzekvenciája is van, vagyis a gyanúba keveredett közéleti szereplők politikai pályafutása véget ért. Ehhez képest már most látszanak a jelek, hogy baloldali kormányzás esetén más idők jönnének. A költségvetési csalás gyanújába keveredett Czeglédy Csaba nemhogy nem távozik a politikából, de folyamatosan képviselőnek jelölteti magát, hogy mentelmi joga mögé bújva elkerülhesse a felelősségre vonást.

És lehet a sort folytatni az újpesti mozimutyit bonyolító momentumos polgármesterrel és DK-s alpolgármesterrel, Horváth Csaba zuglói polgármesterrel, Tóth Csabával, Molnár Zsolttal, a fővárosi Városházán működő jutalékos rendszerrel Bajnai Gordonnal, a kokainszipákolás közben visszaosztásokról társalgó kispesti Lackner Csabával és üzlettársai­val, és a mostanában nyilvánosságra kerülő egyéb, kerületi lenyúlásokkal. Vagy: miközben a szexbotrányba keveredett Borkai Zsolt és Szájer József visszavonult a politikától, addig a hasonló (ráadásul erősen metoo-gyanús) botrányban részes Gréczy Zsolt ellenzéki országgyűlési képviselőjelölt, sőt a kulturális területért felelős „árnyékminiszter”! Nagyon valószínű, hogy egy kormányváltás olyan fordulatot is hozna, hogy például a sajtószabadság, a korrupció vagy éppen a szexuá­lis botrányok terén, valamint utóbbiak következmények nélkül maradása tekintetében sokkal rosszabb lenne a helyzet a jelenleginél.

A politikai, elméleti és ideológiai megfontolásokon túl érdemes még egy szempontot, a magyar történelmi tapasztalatot is figyelembe venniük azoknak, akik azért gondolkoznak kormányváltásban, mert „változásra van szükség”. A magyar történelemben mindig akkor voltak sikeres, virágzó, felívelő szakaszok, amikor egy-egy kurzus kellően hosszú ideig tartott. Így volt ez már az Árpád-házi királyok korában is. A négy évtizedig uralkodó Szent István, az együttesen hasonló időtartamot a trónon eltöltő Szent László és Könyves Kálmán vagy éppen a 24 évig uralkodó III. Béla idején folytak olyan országépítő tevékenységek, amelyek a mai napig hatnak és amelyeket a mai napig sikertörténetként tartunk számon. De említhetnénk az Anjouk és Luxemburgi Zsigmond 130, vagy Mátyás király 32 évét. Ugyanilyen pozitív, építkező, fejlődést hozó korszak volt a dualista időszak vagy a második világháborúba történt belesodródásunkig a Horthy-korszak.

Amikor a békés építkezést egy változás megzavarta, akkor abból fejetlenség, zűrzavar, háborúság, anyagi és emberi veszteség származott. Elég az Istvánt követő évek utódlási harcaira vagy a Mátyás és Mohács közötti időszakra gondolni.

Vannak persze esetek, amikor változásra van szükség. Itt és most azonban nem ez a helyzet. Most a stabilitás az érték. A tizenkét éve kormányzó Orbán-kormányt lehet kritizálni, lehet mondani, hogy nem tökéletes, de egy dolog biztos: működik. Az elmúlt tizenkét évben volt egy határozott irány és egy érzékelhető (anyagi) fejlődés, amit egy kormányváltás veszélybe sodorna. Ráadásul egy háborús helyzetben okozna bizonytalan belpolitikai helyzetet. Meggyőződésem, hogy kormányváltás esetén hamarosan a most változást kívánók jelentős része is úgy sírná vissza az elmúlt tizenkét évet, ahogyan elődeink sírták vissza 1914 után a boldog békeidőket. Ott és akkor már késő volt. Jó lenne nem megismételni a hibájukat.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: Orbán Viktor beszédet mond a Fidesz kongresszusán (Fotó: Havran Zoltán)