Ennek jó szívvel örülünk mi, nemzetiek és konzervatívok, mert tudjuk azt, hogy jó kezekben maradt az ország, ami a jelenlegi, valóban kritikus, háborúval, a világ újrarendezéséért folyó harccal, gazdasági válsággal, inflációval jellemezhető világhelyzetben szinte létszükséglet volt – ha az ellenzék kezébe került volna a hatalom, Magyarország – és ez nem túlzás – életveszélyes helyzetbe kerülhetett volna. 

Azonban egy konzervatív embernek nem sajátja – miként a balliberális oldalnak annál inkább –, hogy győztesként kíméletlen erővel nekirontson a földön fekvő, nagyon legyőzött ellenfelére, s a földbe döngölje. Nem, mi konzervatívok az öröm néhány napja után már-már szánalommal tekintünk át a másik politikai-ideológiai-világnézeti tájra, s azon gondolkodunk, hogyan juthattak idáig ezek a szerencsétlenek.

S vajon képesek lesznek-e 2026-ig feltápászkodni a földről.

Mielőtt erre próbálunk válaszolni, foglaljuk még egyszer össze, hogy mi vezetett a szinte totális kudarcukig – leszámítva utolsó mentsvárukat, a fővárost (bár ott is szorosabbá vált a verseny).

Az első és a legfontosabb magyarázat: lassan tizenöt-húsz éve elvesztették a kapcsolatot a magyar társadalommal, a magyar lélekkel. Többször leírtam-elmondtam már, de még egyszer megismétlem: a 2014-es parlamenti választás éjszakáján, a sorrendben második kétharmados vereségük után egy szocialista politikus annyit mondott rezignáltan: azért vesztettünk ekkorát, mert már nem ismerjük a magyar társadalmat.

És ez 2014-ben volt.

Azóta eltelt nyolc év, s elmondhatjuk, hogy ebből a szempontból a helyzetük csak tovább rosszabbodott: belépett a képbe a Momentum, mely pártnak, vezetőinek és tagjainak annyi közük van a vidéki Magyarországhoz, mint mondjuk nekem a kőzettanhoz vagy a régészethez. De ez igaz a többi balliberális ellenzéki pártra is, a Jobbik a balratolódása óta vesztette-veszíti el vidéki bázisait, talán még a DK-nál mutatható ki szerény mértékű vidéki jelenlét. 

Ha egy politikai oldal nincs beágyazódva, integrálódva az adott társadalomba, akkor szinte esélye sincs arra, hogy valaha is választást nyerjen.

Holott ez nem volt mindig így a baloldalon: az MSZP azért tudta megnyerni a 2002-es választásokat, mert akkor még részben megmaradtak a Kádár-korszakból örökölt helyi bázisaik, amelyek persze a megkövült kommunista pártapparátusokra, helyi, munkahelyi párttitkárokra, tanácsi vezetőkre épültek, s bár már kiöregedetten, de még egyszer beindult a posztkommunista hálózat, s mindannyiunk döbbenetére négy jó fideszes év után képesek voltak fordítani. (Bár azok a választások valóban nem voltak mentesek a visszaélésektől, de ezt most tegyük félre.) A posztkádári társadalom akkor még létezett, az MSZP ezért még részben integrált volt, még valamit „elkapott” az emberek hangulatából – bár Gyurcsány mocskos kampányfogásai nélkül már akkor sem győztek volna.

És ha már Gyurcsány: nos, éppen az ő korszakában, tehát 2004-től kezdve bomlott fel fokozatosan, majd egyre gyorsabban a posztkommunista társadalmi beágyazottságuk, különösen a 2006-os őszödi beszéd és a rendőri brutalitások után. Gyurcsánnyal elveszítette a hitelét a közvélemény előtt az MSZP, 2010-es súlyos vereségük már 2006-tól borítékolható volt. Őszöd és következményei erkölcsi romlást hoztak a baloldalon, s ez erjesztőleg hatott hálózataikra is – innen eredeztethető a társadalomtól való elszakadásuk, a légüres térbe kerülésük.

Megfordítva pedig ez az az időszak, a kétezres évek, amikor a Fidesz nagyon tudatosan építette fel a helyi bázisait, amelyben kiemelkedő szerepet játszottak a polgári körök, melyek szinte az ország minden pontján megszerveződtek, és bázisául szolgáltak a további hálózatépítésnek, a társadalom „kis köreibe” való, jó értelemben vett beépülésnek.

De érti egyáltalán ezt a problémát a baloldal? Felfog valamit is ebből az egészből, s ha igen, helyesen fogja fel azt?

Az első jelek riasztóak. Az a húszezer emberük, akik jelentkeztek a helyi választási bizottságokba, olyan beszámolókat írtak később a vidéki emberekről a közösségi oldalaikon, hogy abból inkább az derül ki: nemhogy közelebb kerültek az ott élő emberekhez, hanem arról győződtek meg, hogy nekik ott nincs semmi keresnivalójuk, nincs semmi közük a falun, kisvárosban élő „bunkókhoz, mucsai parasztokhoz”. 

Emlékezzünk! Mit is írt Tamás Gáspár Miklós az első szabad választások hajrájában, 1990-ben? „Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út.”

Hát nem arról van szó, hogy a mai ballib politikusokat és közéleti embereket ugyanaz a rasszista ízű előítélet jellemzi ma is, mint anno TGM-et? Csáki Judit, a momentumosok és más liberálisok megszólalásai inkább azt mutatják, hogy még tovább távolodtak a vidéki Magyarországtól, ma már kifejezetten undort éreznek az ott élőkkel szemben, olyat, amelyet talán még TGM sem érzett.

Innen nézve szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik hidakat építeni kormány és ellenzék között, hidakat építeni a két Magyarország között.

A tárgyilagosság kedvéért tegyük hozzá: vannak hangok a balliberálisok között, akik felismertek valamit ebből a problémából, többek között Márki-Zay is – de a következtetései enyhén szólva sem helytállóak. Arról beszélt, hogy el kell menni vidékre, a falvakba, és „kocsmapartizánként” kell beszélgetni az ott élőkkel, közelebb kerülni hozzájuk, megismerni a véleményüket.

Szeretném jelezni MZP-nek, hogy ebből látszik, ő sem értette meg a dolog lényegét. Amit ő mond, az a felülről jövő elit hozzáállása: „lemegyünk a terepre”, kikérdezzük az embereket a kocsmákban, ha még nem részegek délelőtt 10 órakor, s utána nagyon jól fogjuk érteni az ő nyelvüket, gondolataikat. 

Nos, éppen ez az, ami nem megy. A vidéki közélet nem olyan, mint MZP elképzeli; a vidéki közéletet, az ottani közhangulatot az ottani értelmiség határozza meg elsősorban, akikre hallgatnak ma is az emberek, ezek közé tartozik a pedagógus, az orvos, a pap, a mérnök, jó esetben a polgármester, a kultúrház vezetője és így tovább. A kocsma nem a centrum, inkább lecsapódása annak, ahogyan a helyi tekintéllyel rendelkező emberek véleményt formálnak életről, gazdaságról, politikáról, világról. Ehhez a világhoz nem „leereszkedni” kell a félreértett kocsmában, hanem ezzel a világgal együtt kell élni, benne kell lenni, azonosulni kell vele, ha az ember közéleti szerepre, hadd ne mondjam politizálásra, sőt kormányzásra készül.

A magyarországi baloldali ellenzék legnagyobb hibája, vagy inkább bűne, hogy nem befelé, a magyar társadalomra figyel, hanem kifelé, külföldre, számukra Brüsszel, Berlin, Párizs, Washington és persze a globális elit a fő és meghatározó viszonyítási pont, s amit onnan diktál nekik a liberális fősodor, azt akarják itthon „beadni” a vidéken élő embereknek is. Ez a fővárosban még úgy-ahogy megy is – vidéken ezzel soha nem lesz esélyük semmilyen választási győzelemre. 

Vagyis a kulcsmondat: Magyarországon csak globalista baloldal van, és nincs nemzeti baloldal, nincs nemzeti liberális oldal (tisztelet a néhány kivételnek). És már száz éve ez a „recept” hazánkban. 

Nos, ezért nem számíthat semmi jóra a jelenlegi ellenzék – eltekintve itt a Mi Hazánktól, mert az egy teljesen más kérdés, az ő jövőbeli szerepük külön elemzést igényel, amire itt most nem vállalkozom.

De, látva, hogy a ballib ellenzék a választások után is pontosan olyan, mint a Bourbonok, vagyis semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek – most legyünk mi, nemzetiek, konzervatívok és szuverenisták simán boldogok, mert az ellenzék immáron a fasorban sincs? Igen – és mégsem teljesen. Ugyanis mi demokraták is vagyunk – szemben a baloldallal.

És éppen azért tudjuk, hogy a demokrácia egyik meghatározó sine qua nonja éppen az erős ellenzék léte, a kormány mindenkori leválthatósága. Ha nincs erős ellenzék, akkor nincs erős kontroll sem a hatalom felett. És természetesen minden hatalomnak szüksége van kontrollra, minden nemzetnek szüksége van politikai alternatívára.

Éppen ezért mi, nemzetiek és konzervatívok annak szurkoljunk, hogy legyen egyszer egy ízig-vérig nemzeti, demokrata, tisztességes és erkölcsös baloldala Magyarországnak. Ehhez viszont nyilvánvalóan a jelenlegi teljes baloldali garnitúrának háttérbe kellene szorulnia, élén nyilvánvalóan a magyar demokrácia őszödi megrontójával.

De ha ez nem megy, akkor sem dől össze a világ: mi tudjuk, mit kell tennünk, s tudunk önkontrollt is gyakorolni, ha kell. 

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Borítókép: A baloldal (Fotó: Havran Zoltán)