Mindegy is, az élet úgy hozta, hogy az újabb nevelő célzatú büntetés végrehajtása éppen az angolok elleni meccsre lett időszerű. Igen ám, de a furmányos magyarok kihasználtak egy lehetőséget, mely szerint a tiltás tizennégy éven aluliakra nem vonatkozik, és arra gondoltak, jó, menjenek a gyerekek. Arra nyilván nem gondoltak az UEFA fejesei, hogy a helyszínen nem a strandról elparancsolt pár száz duzzogó kölyök jelenik meg, hanem harmincötezer fanatikus ifjonc, akik elképesztő hangulatot varázsolnak egy gyönyörű stadionba. Némelyik ugyan olyan kicsi, hogy még nem tudja énekelni a magyar Himnuszt, de tisztelettel végighallgatja az angolt is, majd egy részük füttyög ugyan egy keveset a szokásos angol pojácáskodás alatt, de nem kell ellenük bevetni a rendfenntartókat. Ez eddig elég szürreális, de elment volna szódával, a világ ettől még kapta volna fel a fejét két furcsa járvány és egy még furcsább háború közepette, ha a papírformának megfelelően a nagyarcú milliárdosok a szép zöld gyepbe döngölik a szerencsétlen homofóbokat.
Ámde nem így történt, hanem éppen ellenkezőleg. A magyarok hatvan év után először megverték az angolokat és az eredmény a látottak alapján lehetett volna egy sima hármas is, közte három tehát, vö. 6:3. De ez így is világszenzáció, nem sör-, hanem tétmeccsen, nem a fakó ellen. Így aztán az internet népe – még azok is, akik egyébként akkor néznének focit, ha nagyon vernék őket – másnap reggel arra ébredt, hogy végtelenül helyes, síró-nevető magyar gyerekekről nézeget megható képeket és videókat. Köszi, drága aranyos UEFA, ennél jobb országimázs nem is kell. És ha esetleg legközelebb ezeket a rettenetes gyerekeket (akiknek mindez életre szóló élményt jelentett, lásd még lesz mit mesélni az unokáknak) is szankcionálni méltóztatnának, legfeljebb kiküldjük a lelátóra a macskáinkat. Na, akkor robban majd igazán a net.
