Mindegy is, az élet úgy hozta, hogy az újabb nevelő célzatú büntetés végrehajtása éppen az angolok elleni meccsre lett időszerű. Igen ám, de a furmányos magyarok kihasználtak egy lehetőséget, mely szerint a tiltás tizennégy éven aluliakra nem vonatkozik, és arra gondoltak, jó, menjenek a gyerekek. Arra nyilván nem gondoltak az UEFA fejesei, hogy a helyszínen nem a strandról elparancsolt pár száz duzzogó kölyök jelenik meg, hanem harmincötezer fanatikus ifjonc, akik elképesztő hangulatot varázsolnak egy gyönyörű stadionba. Némelyik ugyan olyan kicsi, hogy még nem tudja énekelni a magyar Himnuszt, de tisztelettel végighallgatja az angolt is, majd egy részük füttyög ugyan egy keveset a szokásos angol pojácáskodás alatt, de nem kell ellenük bevetni a rendfenntartókat. Ez eddig elég szürreális, de elment volna szódával, a világ ettől még kapta volna fel a fejét két furcsa járvány és egy még furcsább háború közepette, ha a papírformának megfelelően a nagyarcú milliárdosok a szép zöld gyepbe döngölik a szerencsétlen homofóbokat.
Ámde nem így történt, hanem éppen ellenkezőleg. A magyarok hatvan év után először megverték az angolokat és az eredmény a látottak alapján lehetett volna egy sima hármas is, közte három tehát, vö. 6:3. De ez így is világszenzáció, nem sör-, hanem tétmeccsen, nem a fakó ellen. Így aztán az internet népe – még azok is, akik egyébként akkor néznének focit, ha nagyon vernék őket – másnap reggel arra ébredt, hogy végtelenül helyes, síró-nevető magyar gyerekekről nézeget megható képeket és videókat. Köszi, drága aranyos UEFA, ennél jobb országimázs nem is kell. És ha esetleg legközelebb ezeket a rettenetes gyerekeket (akiknek mindez életre szóló élményt jelentett, lásd még lesz mit mesélni az unokáknak) is szankcionálni méltóztatnának, legfeljebb kiküldjük a lelátóra a macskáinkat. Na, akkor robban majd igazán a net.
Az angol sajtó egy része persze azonnal hörögni kezdett, ahogy a térdén kifért. Ezúttal azonban nem csupán a turáni törzs viselkedését nehezményezték, de alaposan leszedték a keresztvizet az UEFA-ról is. De a pálmát minden bizonnyal az a tudós kolléga vitte el, aki abba kötött bele, hogy a nézőtéren kizárólag fehér gyerekek ültek. Ebben azért nem lennék száz százalékban biztos, de valószínűleg zömükben azért igen. Ennek az lehet az elsődleges oka, hogy a magyarok nagyrészt fehérek. Már egészen kicsi korukban is. Ezért fordulhat elő az is, hogy a magyar kormányban kizárólag fehérek vannak. Ezt azért szükséges megjegyezni, mert a napokban ezt is felrótta egy széles látókörű művelt gondolkodó a rasszista turániaknak. A világ persze nem ennyire fekete-fehér, ott volt a pályán piros-fehér-zöldben példának okáért mindjárt Nego is, szeretjük is nagyon, de ettől még nem nevezhetjük ki mindjárt külügyminiszternek. Arról meg végképp nem tehetünk, hogy nem voltak gyarmataink, nem követtünk el azokon számtalan égbekiáltó disznóságot és most emiatt nem kompenzálunk ezzel a térdeplős cirkusszal.
Komolyan vehető angol barátaink pedig bizonyára nem kezdenek el rettegni fütyülő gyerekektől (azért nyilván lesz majd néhány remek elemzés mintákról és öröklődésről Angliában és itthon egyaránt), tisztában vannak vele, hogy honnan ered a futballhuliganizmus, és hogy egy meccs nem mindig emlékeztet egy ötórai teára, bár az is elfajult már párszor. Valamint hogy ahány ház, annyi szokás. Ki itt térdel, ki meg ott, csak egyik se legyen kötelező. Egyébként az egész már élénken kezd emlékeztetni a Monty Python cirkuszára, különösen arra a jelenetre, amikor a várvédők kétségbe vonták az ostromlók elmeállapotát, miközben kidobtak közéjük egy tehenet.
