De a fő baj velük most már az, hogy ellenzékként kezdettől – április 3-a estétől fogva – dekonstruktív módon viselkednek: nem gratulálnak a győztesnek, szánalmas módon az első parlamenti napon ki-be rohangálnak az ülésteremből, nem adják meg a minimális tiszteletet sem az Országgyűlésnek, az alkotmányos berendezkedésnek, tüntetőleg nem a kormány, hanem a rendszer ellenségeként lépnek fel. Nyilatkozataikban előre jelzik, hogy nem tartják legitimnek a jelenlegi állapotokat, ezért csak ideiglenesen alkalmazkodnak az adott alkotmányos keretekhez, az első adandó alkalommal igyekeznek felrúgni azt, ha kell, törvényellenes módon, utcai ellenállásokon keresztül is.

Itt kell tisztáznunk, hogy a politológia szerint négyféle ellenzéki magatartás létezik. Az első a lojális ellenzékiség, amikor az ellenzéki párt vagy pártok nagyjából egyetértenek a kormány fő szándékaival, de kívül függetlenebbnek érzik magukat, illetve saját legfőbb politikai céljaikat markánsabban, radikálisabban tudják képviselni a kormányhoz képest. Az elmúlt harminc évben talán a MIÉP állt a legközelebb ehhez az ellenzéki pozícióhoz 1998–2002 között. A második a konstruktív ellenzékiség, ami annyit jelent, hogy az ellenzék számos kérdésben vitatkozik vagy éppen élesen szemben áll a kormánnyal, alternatív koncepciót is képvisel, azonban az úgynevezett nemzeti minimum kérdéseiben egyetértenek. Eszerint a közös nemzeti érdekek védelmében az ellenzék hajlandó együttműködni a kormánnyal, s ez különösen igaz a válsághelyzetekre, a vis maior állapotokra, legyen az háború, világjárvány, természeti katasztrófa, gazdasági válság. Talán némi jóindulattal a még radikális nemzeti Jobbik volt ilyen az első parlamenti időszakában 2014-ig, ám ez a Vona-féle „néppártosodási”, illetve „cukisodási” folyamattal párhuzamosan megszűnt, s a mostani Jobbikot már a kőkemény kormányellenesség jellemzi.

A harmadik a dekonstruktív ellenzék típusa, amelyik lényegében azért lép fel minden kérdésben a legélesebben a kormánnyal szemben, mert a hatalmat, szélsőségesebb esetben a teljes alkotmányos rendet illegitimnek vagy illegálisnak tartja. Ennélfogva nem létezik számára nemzeti minimum, amiből az következik, hogy még válsághelyzetekben sem áll a kormány mellé, legyen az háború vagy világjárvány, sőt ahol lehet, megpróbál külföldi, globális segítséget is igénybe venni a kormány és a rendszer megdöntése érdekében. Nem nehéz a példát megtalálni: legkésőbb a 2014-es választási vereségük óta szőröstül-bőröstül ilyennek tekinthető a balliberális ellenzék az MSZP-től a Jobbikig, s a 2022-es választáshoz közeledve ez csak tovább élesedett, amikor meg is fogalmazták, hogy akár jogellenesen is meg akarják semmisíteni az alaptörvényt. Végül a dekonstruktív ellenzékiségnek van egy elfajult vonulata is, ezt leginkább anarchista ellenzékiségnek neveznénk, ami a parlamenti munka teljes bojkottját jelenti, a „forradalmi” utcai politizálás előtérbe állítását. Ez utóbbira a legjellemzőbb példa Hadházy Ákos, aki követi a Lenin által vezetett bolsevik ellenzék módszerét az 1910-es évekből.
Nos, a választások óta éppen eleget beszéltünk, írtunk már a baloldali-balliberális habarékellenzékről, s tudjuk már azt is, hogy őket a dekonstruktív ellenzékiség jellemzi, ami rombolja a demokráciánkat, rombolja a nemzeti egységet és a nemzeti érdekérvényesítés lehetőségeit a nemzetközi, geopolitikai térben, különösen ezekben a valóban több szempontból válságos és vízválasztó, sorsdöntő időkben.

Ehhez képest érdemes megnéznünk a Mi Hazánk Mozgalmat: a párt hat százalék feletti eredménnyel, biztosan jutott be a parlamentbe, hat mandátumot szerzett, és frakciót is alakíthatott.

Mi várható tőlük a következő négy évben? Először is szögezzük le: megjelenésükkel újra feléledhet az Orbán Viktor által korábban felvázolt centrális erőtér gondolata és valósága, ami egy erős, predomináns kormányzó centrumból áll, két oldalán bal- és jobboldali, de ütőképtelen, a kormányzásba tartósan beleszólni nem tudó ellenzéki párttal, pártokkal. A Mi Hazánk ugyanis egy nemzeti radikális párt, amelyik hagyományos értelemben a jobboldalon áll, az általam sokkal fontosabb és meghatározóbb globalista–nemzeti törésvonalon pedig a nemzeti oldalon.

S milyen ellenzéki párt lesz, lehet a Mi Hazánk? Első nyilatkozataik és első lépéseik alapján a balliberális katyvaszpártokkal szemben nem dekonstruktív vagy anarchista, hanem konstruktív. Erre utal mind Toroczkai László, a párt elnöke, mind Dúró Dóra, a párt alelnöke több nyilatkozata is, amelyben azt szögezték le, hogy ők olyan nemzeti párt, amelyik mindent meg fog szavazni a parlamentben, ami a nemzet, az ország érdekeit képviseli, de mindent el fognak utasítani, ami a nemzet érdekei ellen van.

Világos szavak, a konstruktív ellenzékiségnek ezek valóban az alapkritériumai. Persze a puding próbája az evés, s minden a gyakorlatban, a következő hónapokban és években dől el.

A Mi Hazánk harmadikutas pártnak tartja magát, amelyik sem a kormánnyal, sem az ellenzékkel nem vállal közösséget, mert úgy tartja, hogy a baloldal súlyosan, a kormányoldal pedig kisebb mértékben a globális erők kiszolgáltatottja, miközben elismeri a kormány bizonyos, nemzet érdekében tett intézkedéseit (családtámogatás, határvédelem). Emellett a pártnak megvannak a saját témakörei, ilyen a vírus, a pandémia körüli anomáliák feltárása, a globális háttérhatalmak világuralomra törő elképzeléseinek feltárása és az azok elleni fellépés, Gyurcsány Ferenc és társai elszámoltatása, Budaházy György felmentése, egy önellátó, főként a mezőgazdaságunk önellátó erejére épülő nemzetgazdaság létrehozása. Az is tény persze, hogy a Mi Hazánk nem mentes a szélsőségesség bizonyos formáitól, amelyek levetkőzése a párt előtt álló feladat, de nyilván nem a Vona-féle cukisodás értelmében, ám ez, azt hiszem, szóba sem jön az esetükben.

A Mi Hazánk erősen kritikusan viszonyul a kormányhoz, nem kérdés. Viszont fontos látnunk a világos különbséget a globalista baloldal és a nemzeti beállítottságú Mi Hazánk Mozgalom között: amíg az előbbiekkel képtelenség bármiben együttműködni, a radikális jobboldali párttal bizonyos nemzeti ügyekben meglehet a cselekvés konszenzusa, a konstruktivitás.

Tegyünk tehát világos különbséget a két ellenzéki oldal között, mert nagyon nem ugyanolyanok, s a ciklus elején adjuk meg az esélyt arra, hogy a Mi Hazánk tanúbizonyságát adja a konstruktív ellenzékiségnek. A többit pedig a következő hónapok döntik el.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Borítókép: Így ünnepelte a bejutást a Mi Hazánk (Fotó: Mirkó István)