Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az abortusz a terhesség első harmadában nem korlátozható, a másodikban egészségügyi indokkal korlátozható, a harmadikban megtiltható, ami alól csak az anya egészségének és életének veszélyeztetése jelenthet kivételt. Az 1973-as ítéletet 1992-es felülvizsgálata (Roe kontra Casey) általánosságban hatályban hagyta, ám a trimeszteri keret helyébe bevezette az „indokolatlan teher”, a gyakorlatban homályosnak és nehézkesnek, meglehetősen hasznavehetetlennek bizonyult fogalmát, melynek fennállta esetén az abortuszt korlátozó tagállami törvény alkotmányellenes. (Azt a kérdést vizsgálták, hogy az abortusz elutasítása a nő számára elviselhető vagy elviselhetetlen terhet jelent-e.)

A június 24-i döntés azt mondta ki, hogy az 1973-as indokolás hibás, a művi terhességmegszakítás lehetősége az alkotmányból nem levezethető, így az nem alapjog. Az legfeljebb jog, melyről a tagállamok törvényhozása a saját tagállamra vonatkozóan törvényben rendelkezhet. Ítéletével a legfelsőbb bíróság elutasította a „felvilágosult autokrata” szerepét és a döntést a nép, a démosz által választott törvényhozók kezébe adta. Mi volna a demokrácia, ha nem ez? Bár Sir Winston Churchilltől tudjuk, hogy a demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, nála is van rosszabb: mindaz, amit az emberiség valaha is kipróbált.

Hogy mindezt megértsük, bő másfél évszázadot kell visszamennünk az időben. Az 1871. évi úgynevezett párizsi kommün bukásából az ideológus és mozgalmár Karl Marx azt a következtetést vonta le, hogy „kell egy csapat”. Egy olyan forradalmi párt, mely a munkásosztály élcsapataként vezeti a kapitalizmus, illetve burzsoázia elleni harcot, s előregyártott tervei vannak a politikai hatalom megragadására és annak birtokában a teendőkre. A politikai hatalomra törekedve él a demokrácia nyújtotta lehetőségekkel, de ha szükséges, azokon átlépve létrehozza saját diktatúráját, az úgynevezett proletárdiktatúrát, mely pusztán kényszerű átmenet a burzsoázia dominálta polgári demokráciánál magasabb rendű népi – a „valódi” – demokrácia megteremtése felé vezető úton. Hitler és más náci-fasiszta vezérek e tekintetben Marx-tanítványok voltak: pártjuk élén törekedtek a politikai hatalomra, és ha megszerezték, diktatúrává alakították. Csak éppen nem népi demokráciáról, hanem népről és népállamról beszéltek.

Mindennek csúnya vége lett, s a Marx után évtizedekkel később élt Antonio Gramsci megoldása került előtérbe. Gramsci szerint nem a politikai hatalom, hanem a kulturális hegemónia megszerzésére kell törekedni, a kultúrharcot kell megnyerni, azután a politikai hatalom érett gyümölcsként hull majd az ölükbe. (A miértet Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versében írta meg: „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe”.) Ez a törekvés találkozott az angolszász jogi hagyománnyal, s kerekedett belőle jogi-politikai aktivizmus. Nem a törvényhozásban kell többségbe kerülni, hanem a bírói karban, s főleg annak csúcsán, az alkotmánybírói testületekben. A többség aztán a jog csűrésével-értelmezésével elbitorolhatja a törvényhozás hatalmát, s a politikai döntések immár nem a törvényhozás által elfogadott törvényekként, hanem bírói ítéletként látnak napvilágot.

E törekvések ellen évtizedek óta folyik az originalista ellenforradalom. Az originalisták elutasítják a bírói jogi aktivizmust, s azt vallják, hogy az alkotmány úgy értelmezendő, ahogy elfogadásakor értelmezték. Többet nem lehet „belelátni”. Az alkotmány elfogadása idején az abortusz kérdése fel sem merült, így azt semmiféle jogi csűrés-csavarással nem lehet alkotmányos joggá nyilvánítani. Ahhoz előbb bele kell írni az alkotmányba. A törvényhozás többsége hozhat törvényt, ám azt egy másféle többség módosíthatja.

A legfelsőbb bíróság június 24-i döntése nem tiltotta be az abortuszt, hanem az arról szóló döntést a törvényhozók kezébe adta. Az történt, hogy a bírói testület originalista többsége elutasította, hogy a testület antidemokratikus szuperparlament szerepét játssza. Politikai kérdésekről azok döntsenek, akik erre jogosultak: a választók által megválasztott képviselők.

Nancy Pelosi, a képviselőház elnöke az ítéletet felháborítónak, a bíróságot szélsőségesnek nevezte. Mi ez, ha nem a bírói függetlenség kétségbe vonása? Hirtelenjében Hermann Göring, a Reichstag elnöke ugrik be, aki sehogy sem értette, miként lehetséges, hogy a lipcsei perben a bíróság nem találta bűnösnek Georgi Dimitrovot és társait. Csak azt, aki végül is felgyújtotta a Reichstagot. Mert sok minden a terhükre róható, de speciel e gyújtogatásra való felbujtás nem.

Soros György legutóbbi cikkében (közölte a Népszava július 18-i száma) a legfelsőbb bíróságot, melyet szerinte „szélsőjobboldali szélsőségesek” uralnak, a Republikánus Párt szolgálatával vádolja. Az amerikai demokráciát látja veszélyben. Valójában a legfelsőbb bíróság ítélete a kultúrharcos autoriter, közönségesen tekintélyelvű juristokrácia befolyása ellenében a demokratikus döntéshozatal hatókörét bővíti. Soros szerint a bíróság az érvelése miatt szélsőséges, mivel a 14. alkotmánymódosítást úgy értelmezi, hogy „csak azokat a jogokat védi, amelyeket 1868-ban, a módosítás ratifikálásakor általánosan elismertek”.

Ez durva félreértelmezés: abban nem jogokról, hanem jelenségekről van szó: 1868-ban az abortusz, a melegházasság és az ­„LMBTQ-jogok” (értsd: a biológiai valóság hatályon kívül helyezése, a szubjektív önmeghatározás objektívként való elismerése) nem volt kérdés, csak az 1960-as évektől lett az. (Soros még a fogamzásgátlást is ide keveri.) A melegházasság szerintem is „veszélyben van”, amennyiben a házasság jogintézményének szabályozása a törvényhozás feladata. A törvényhozás pedig dönthet úgy, hogy bevezeti vagy nem vezeti be.

A szerző szociológus, közgazdász

Borítókép: Tüntetők az abortuszhoz fűződő jog védelmét követelő tiltakozáson Washingtonban 2022. május 14-én (Fotó: MTI/EPA/Michael Reynolds)