Ezt a folyamatot három szakaszra oszthatjuk.

Az első szakaszban felbomlik a diktatórikus pártállami rendszer, a formális demokratizáció során a kádári elit elveszíti az intézmények feletti irányítás és ellenőrzés jogát, egy részük kiszorul az új intézményekből, a politika centrumából, jelentős részük azonban – mivel nem történt lusztráció – az alsóbb szinteken bent marad a rendszerben vagy ­például a spontán privatizációnak nevezett folyamatban gazdasági pozíciókban bukkan fel. A posztkádári elit tehát szétszóródik intézményeken kívül és belül, ám a kezdeti sokk után, amit a rendszerváltás okozott számukra, újra felélednek a személyi kapcsolati hálók, együttműködési formák. Ez az újrarendeződés ideje, a rövid ideig megszakított kapcsolatok újraindítása, az érdekek összehangolása, egyfajta tudatos és átgondolt hálózatosodás.

A második szakaszban a különféle társadalmi intézményeken belül – vállalati és pénzügyi szféra, kultúra, sajtó és média, önkormányzatok, civil szervezetek stb. – létrejönnek az informális hálózatok, ezek már a hivatalos, jogszabályban rögzített szabályok, szervezeti működésmód mellett vannak jelen, s láthatatlan módon befolyásolják a döntéshozatal folyamatát. A formális és az informális cselekvések, mentalitások nyilvánvalóan ütköznek egymással, s rontják az adott intézmény – legyen az kormány, vállalat, sajtótermék, kulturális központ vagy önkormányzat – hatékonyságát és cselekvőképességét. A szervezet és a hálózat együttes jelenléte miatt diszfunkcionalitás alakul ki, a demokratikus szellemiség leépül.

Végül a harmadik szakaszban a hálózatok – továbbra is informális módon – fokozatosan átveszik az uralmat az intézményeken belül, háttérbe szorítják a formális eljárásokat, működésmódot, s a saját, hozott posztkádári mentalitásukat honosítják meg a demokratikus mentalitás kárára. Eszünkbe juthat ezzel összefüggésben a ’68-as diáklázadások egyik vezetőjének, Rudi Dutschkénak a mondása (az eredeti gondolat még a kommunista Antonio Gramsci politikai filozófustól származik), mégpedig: „menetelés az intézményeken át” – lényeges különbség azonban, hogy amíg a diák­lázadók, a beatnemzedék képviselői kívülről jőve, látványos, átlátható, forradalmi módon kívánták átalakítani vagy megszüntetni a Nyugat intézményeit, addig a posztkádári hálózatok az intézményeken belül bomlasztották fel a formális szabályokat és normákat.

E folyamat betetőzéseképpen – a harmadik szakasz zárásaként – látványos fordulattal előlépnek a homályból, a hálózatok formálisan is átveszik a hatalmat az intézményeken belül, átírják a szabályokat, a hierarchikus rendet, a cselekvési normákat.

Másképpen szólva: a hálózat intézménnyé alakult át ismét, mintegy visszatérve a rendszerváltás előtti kádári korszakhoz, azzal a nagy különbséggel, hogy már eszük ágában sincs a régi rendszert újraéleszteni pártállammal és szocialista gazdasággal, hanem az új politikai dizájn körülményei között veszik vissza hatalmukat, hiszen visszatérésüket a hatalomba csak a demokratikus intézményrendszer fenntartásával fogadtathatják el a nemzetközi és a hazai közvélemény előtt egyaránt.

Nagyjából ez a hatalom-visszaszerző modell érvényesült Magyarországon az 1990–1994 közötti időszakban, kezdve az első szabad választásokkal és az Antall-kormány megalakulásával, befejezve az 1994-es választásokkal és a Horn-kormány létrejöttével.

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a posztkádári hálózatok a továbbélésüket és hatalom-visszavételüket nem pusztán az elmaradt lusztrációnak köszönhették, hanem annak is, hogy erős támogatásban részesültek a nemzetközi politikában. Pusztán csak utalok egyfelől azokra a nyugati baloldali, szocialista-szociáldemokrata közvélemény-formáló csoportokra, amelyek a politikai, gazdasági, kulturális, tudományos, civil stb. életben jelen voltak már akkor is, és fenntartás nélkül támogatták a posztkádári MSZP hatalomba való visszakerülését. Másfelől utalok az SZDSZ-t támogató liberális körökre, hálózatokra, többek között Soros György már akkor létező alapítványi és egyéb hálózatai­ra, amelyek a szabad demokratákat informális, pénzügyi, politikai, sajtóbeli, tudományos, kulturális eszközökkel támogatták, s az sem volt ellenükre, hogy a papíron antikommunista liberális párt végül a posztkádári szocialista párttal kössön koalíciót az 1994-es választások után.

A nemzetközi térben a baloldaliak és a liberálisok számára a közös ellenféllé már akkor is az általuk rasszistának, antiszemitának, autokratának, nacionalistának, antidemokratikusnak, fasisztának stb. tartott MDF vezette kormánykoalíció vált a posztkommunista MSZP-vel szemben, amely számukra européer­nek, modernnek, nyitottnak és főleg internacionalistának és globalistának bizonyult – ez pedig sajátos módon felülírta náluk azt a tényt, hogy az MSZP mégiscsak az állampárt jogutódjaként működött.

A posztkádári szerveződéseket tehát nagymértékben segítették a baloldali és liberális, közös értékeik és ellenségképük alapján gyűjtőnéven balliberálisnak nevezhető nemzetközi, globális és globalista hálózatok. Jegyezzük meg: 2022-ben már sokkal kifinomultabb, változatos eszköztár alkalmazásával igyekeznek újra hatalomba juttatni a már hosszú évek óta ellenzékben vergődő, már nem pusztán posztkádári, hanem globalista és kozmopolita ellenzéket.

A következő részben a harmincéves posztkommunista rombolás legfontosabb elemeit vesszük sorra, s végül feltesszük az alapkérdést is: ki vagy mi volt a legfőbb oka az elmaradt elitcserének? Magyarul: ki a felelős mindezért?

(Folytatjuk)

A szerző politológus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főtanácsadója

Borítókép: Gyurcsány Ferenc (Fotó: Mirkó István)