Mindezek a jelentések és eljárások nyilvánvaló politikai célokat szolgálnak. Általánosságban kettős veszélyt látok: két alantas megfontolás vezérli a balliberális tábort. Az egyik az, amit én a döntéshozatal kiszervezésének szoktam hívni. A helyi szintről a szövetségi szintre. Ez a cél az uniós intézmények (EP, Európai Bíróság) hatalmának kiterjesztése a tagállamok rovására. A baloldal minden ponton az EU hatásköreinek – a tagállamok rovására történő – bővítését kívánja elérni. Ma már az uniós szerződések által egyértelműen és kifejezetten a tagországok hatáskörébe utalt olyan témákba avatkoznak be, mint a tömeges migráció kezelése, a családpolitika vagy az oktatás.

Másodsorban – a fent említett lopakodó jogalkotás felhasználásával – ideológiai hadjáratot folytatnak, miközben progresszív értékeiket semlegesnek és egyetemesnek próbálják feltüntetni, „közös értékeknek, amelyekben mindannyian osztozunk”. Magyarországot azért büntetik, mert kiáll olyan hagyományos, valós értékek mellett, amelyek széles körű nemzeti konszenzusnak örvendenek. Ilyen például az, hogy Magyarországnak meg kell védenie a nemzeti kultúra és a történelmi hagyaték fontosságát rögzítő alkotmányát, az anya női és az apa férfi mivoltát, és azt, hogy a szexuális propagandának nincs helye az iskolákban és óvodákban. Ezek az értékek számunkra természetesek, de a baloldal számára gyűlöletesek.

A Magyarország és Lengyelország ellen indított, 7. cikkely szerinti eljárás kiváló példája annak, hogy mi a legnagyobb baj az EU-t jelenleg irányító liberális progresszív fősodorral (pontosabban: a neomarxista elittel). Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az európai keresztény-konzervatív kormányok elleni támadás egy politikai akció, amelyet meglehetősen rosszul próbálnak jogi köntösbe bújtatni. A „jogállamiságot” rendszerint az „európai értékek” „semleges” elemeként írják le – de az elmúlt években kiderült, hogy a „jogállamiság” vagy a „demokrácia” alatt valójában ideológiai tartalmat értenek: azt, hogy a demokráciának liberálisnak kell lennie – vagy egyáltalán nem demokrácia. Ebben az értelemben a „jogállamiságot” furkósbotként használják arra, hogy boszorkányüldözést folytassanak azok ellen, akik el merészelnek térni a liberális vonaltól. Az európai intézmények valójában a spanyol inkvizíció karikatúrájára hasonlítanak, akik mindenáron meg akarnak büntetni mindenkit, aki kiemelkedik abból a nagy, egységes masszából, amivé a liberális fősodor vált.

Mindez szörnyű következményekkel jár. Először is, a jogállamiság önmaga ellentétévé silányul. Ugyanis a jog önkényes politikai leszámolásokra történő felhasználása nem egyeztethető össze a valódi jogállamisággal, melynek kereteiben a jogszabályokat csak azokra a világosan meghatározott célokra alkalmazhatják, amelyekre azokat elfogadták. Másodszor, ez a farizeus magatartás éppen azokat az európai intézményeket járatja le, amelyeket a föderalisták meg kívánnak erősíteni.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy ez a beavatkozás – mind Magyarországon, mind Lengyelországban – mindig a baloldalt segíti a kormányon lévő konzervatívokkal szemben. Ez különösen sérelmezhető ezekben az országokban, hiszen oly sokáig szenvedtek a kommunista igában. Az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején bekövetkezett demokratikus átmenet csak részben volt sikeres, mivel a kommunisták megőrizték befolyásuk jelentős részét a politikában, a kultúrában, a médiában és a bíróságokon. Az EU „jogállamisági” boszorkányüldözése végeredményben a posztkommunisták és örököseik érdekeit szolgálja azokkal szemben, akik a valódi demokráciáért és pluralizmusért harcolnak. Amikor „antidemokratikus” tenden­ciákról hallanak Magyarországon, ne higgyenek a The New York Times hasábjainak: a magyar történet „csupán” a különböző társadalmi alstruktúrákban még mindig velünk élő posztkommunista hegemónia lerombolásáról szól.

A puszta politikai bosszún túl a 7. cikkely szerinti eljárásnak van egy másik, sötétebb célja is: a föderális hatalmi felépítmény rákényszerítése Európa vonakodó népeire. A föderalisták egy „Európai Egyesült Államokról” álmodnak, ahol a neomarxista progresszívek hegemonizáló törekvései meghoznák keserű gyümölcsüket: lerombolnák az EU-t, ahogy mi ismerjük, és teljes egyeduralomra tennének szert minden európai polgár fölött.

Egy másik lépés ezen az úton a tagállami vétó kérdése, amelyet a föderalisták el akarnak törölni. Ám a „vétó” intézményét az ­uniós szerződésekben nem is „vétónak” nevezik. Amit az uniós szerződések tartalmaznak, az egy alapelv, egy valódi európai érték: a konszenzus szükségessége a döntéshozatalban. A különböző tagállamok együttműködésüket arra alapozzák, hogy kívülről nem kényszeríthetők olyan politikára, amelyet nem akarnak követni. Ezt nevezik a föderalisták „vétónak”, és ezt az elvet szeretnék eltörölni.

Miközben látszólag az integráción, az „egyre szorosabb unión” dolgoznak, a gyakorlatban csak felgyorsítják a szétesést. Egy friss példa: miközben a magyar kormány az Euró­pai Bizottsággal együtt gőzerővel dolgozik a Magyarországnak szánt uniós forrásokról szóló kölcsönös megállapodáson, a baloldali EP-képviselők folyamatosan a magyar tervek elutasítását sürgetik – holott Magyarország vállalta, hogy teljesíti a bizottság által javasolt technikai, szakmai követelményeket.

Mondanom sem kell, hogy ez nem az az Európa, amelyhez csatlakoztunk, és nem is az, amelyikben élni szeretnénk. Miután negyven évig kellett kommunista elnyomás alatt élnünk, tisztában vagyunk Európa fontosságával, az Európába való visszatérés jelentőségével, és fáradhatatlanul azon fogunk dolgozni, hogy kontinensünk visszanyerje valódi értékeit, hogy újjáéleszthessük a hit, a kultúra és a civilizáció e közösségét.

Vissza kell térnünk az Isten, haza, család hármas értékéhez, amely Európát a világ legszabadabb, legfejlettebb és legvirágzóbb régiójává tette, és szembe kell szállnunk azokkal az erőkkel, amelyek számára ez a felfogás nem csupán idegen, hanem aktívan támadják mindazt, ami nekünk a legkedvesebb.

Az erős Európához erős tagállamokra van szükség, nem pedig erős Brüsszelre. Az elmúlt évek válságai egyértelműen megtanítottak minket arra, hogy nem a brüsszeli elit, hanem a hozzáértő, erős vezetők – akiket polgártársaik választottak meg, hogy a nemzeti érdekeket szolgálják – képesek előre­vinni Európát, és szembenézni az egyre veszélyesebbé váló világ kihívásaival. Valójában aki megpróbálja megakadályozni országainkat abban, hogy a nemzeti érdekeket érvényesítsék, az egy valódi, alapvető európai értéket sért.

Mi, magyar konzervatívok – ideértve a politikusokat, az értelmiség képviselőit, és nem utolsósorban az általam vezetett Alapjogokért Központot is – a liberálisok rémálmának megvalósításán munkálkodunk: a valódi konzervatívok hatékony nemzetközi együttműködésének megteremtésén. Hiszen csak így győzhetjük le a baloldalt, így vehetjük vissza Európát és így menthetjük meg civilizációnkat. Ez a mi érdekünk itt, ebben a teremben, de ami ennél sokkal fontosabb: ez minden egyes európai érdeke (akár tisztában vannak ezzel, akár nem). Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.

(Az eredeti beszéd a francia Fondation Identité et Démocratie rendezvényén hangzott el.)

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója

Borítókép: Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke (Fotó: MTI/ EPA/Julien Warnand)