Egy darabig mégis úgy véltem, hogy nincs nekem dolgom vele, különösen azok után, hogy Deutsch Tamás és Hont András oly frappánsan megfogalmazta, amit addig is sejtettem, hogy ez egy f…szkalap. Igen ám, de ekkor újra szembejött egy régi hír, mely szerint még 2014 novemberében a Ryanair egyik járatán szívroham következtében meghalt egy 47 éves, kétgyermekes édesanya. A gépen nem volt defibrillátor. Mert – mint az esetet követő bírósági tárgyaláson többek között elhangzott – nem kötelező. Nem írja elő a törvény. Miközben a cégnek abban az évben is több százmillió eurós haszna keletkezett. De nyilván nem futotta rá.
Viszont ez az, ami már szimbolikus. Messze túlmutat az utasokkal történő folyamatos packázásokon, a törölt járatokon, a saját útjukat járó, önállósodott csomagokon, a rafkós lehúzásokon, a szolidaritás teljes és tökéletes hiányán, azon, hogy a ryanairesnek jól láthatóan fogalma sincs az együtt szívunk, együtt nevetünk alaptételéről, a „munkaerővel” való bánásmódon és még azon is, hogy miközben a fél világ éppen összeomlani látszik, ő az extraprofitját rágcsálja, és nem hajlandó beszállni a közösbe. Ilyenkor általában (nem elszigetelt esetről beszélünk, ez a dolgok természetrajza a maga teljes valójában, a működés esszenciája) felmerül a kérdés, hogy a morgáson túl mihez lehet kezdeni ezekkel.

Nos, első lendületből a bojkott jó ötletnek tűnik. Legalábbis jobbnak, mint az, hogy még mi szégyelljük magunkat a húszéves dízelautónk miatt, és megszállottan szelektáljuk a szemetet, hogy megmentsük a Földet, miközben ryanairék szanaszét fröcskölik a kerozint a fejünk felett. És ha nem termelünk nekik elég extraprofitot, legfeljebb elhúznak innen. Nem pékek, észre sem vennénk a hiányukat.

Borítókép forrása: Reuters/Alessandro Bianchi