Sokan vagyunk mostanság, akik a háborúról vitázunk. Legtöbben a háború kifejezést egy korábbi terminológia miatt az ukrán–orosz katonai konfliktussal azonosítják. Így a fő kérdés, mikor lesz vége ennek a fajta háborúnak? Mikor lesz fegyvernyugvás és béke a szomszédságunkban? Röpködnek a dátumok. Néhány hónaptól a beláthatatlan messzeségig számtalan variáció jelképezi a katonai összecsapás végét jelző jóslatokat. Összeráncolt homlokú szakértők – magamat is ideértve – kezdenek mélyenszántó, de konkrét választ elkerülendő elemzésbe. A legtisztességesebb válasznak pedig annak kellene lennie: fogalmunk sincs.
A ráció ugyanis már rég csődöt mondott. A logika, a történelmi múltból vett tapasztalat pedig folyamatosan kiszorul a vadabbnál vadabb események láncolatát érzékelve. Nemcsak az a baj, hogy a német kancellár, Olaf Scholz az Oroszország elleni, önként vállalt szankciók következtében energiaválságot generált Németországban, és ezzel szembemegy saját országa és az ott élő emberek érdekeivel, hanem hozzá hasonlóan egyetlen józan európai vezető sem maradt a magyar határ túloldalán, bármerre is nézünk. Még az egyébként máskor elfogadhatóan reagáló lengyel politikai elit is követi a háború folytatását és esetleges kiteljesedését szorgalmazók csoportját, és észre sem veszik, hogy ettől függetlenül ugyanaz a jutalmuk, mint a renitensnek kikiáltott magyar kormánynak, amikor arról van szó, hogy megkapják-e az egyébként alanyi jogon járó uniós támogatást. Jelenleg épp olyan kétséges a kifizetés Varsó, mint ahogy Budapest számára.