Hiszen Makk Károlyék valóban Pelikán Józsefként mozogtak az akkori közéletben. Bármit tettek, bármiben hibáztak, elvtársi egyetértéssel kimosdatták egymást a córeszből. Az úttörőkről szóló nagyszabású filmjük olyan drága, egyidejűleg bemutathatatlan vacak lett, hogy a nagy hatalmú Hont Ferencet levették a színről, de nem munkatábor jutott neki, mint másoknak, hanem színházigazgatói, múzeumigazgatói állás. Makk Károlyt két közeli barátja, Illés György és Máriássy Félix hatalmi nyomásra személyesen rúgta ki a főiskoláról. Így aztán Makk elment fél évre Vác környékére traktorosnak, de hamarosan éppen Máriássy hívására újra filmezhetett. Nem verték le a veséjét, nem zavarták el a házából, nem ölték meg a testvéreit, apját, anyját, hanem magas fizetéssel dolgozhatott tovább a hazugság­gyárban. Hiszen Pelikán József mindig szabadon járhat-kelhet. Minden ezen a széles nagyvilágon csak tréfa, ma így volt, holnap másképp lesz. Olyan vicces a Pelikán-élet, hogy miután a legjobb barátai kirúgják Makkot, utána is Illésnél vacsorázik, Máriássytól dugipénzt fogad el.

Pelikánéknál tulajdonképpen mindent szabad. Az ország vasban, de a gátőrházban közösen éneklünk mozgalmi dalt a titokban leszúrt disznó felett. Aztán lesz, ami lesz, minket úgysem csinál ki a saját rendszerünk.

Ebben a Rákosi-világban és rövid utóéletében, a Nagy Imre-féle „olvadás” (valójában stílusváltás) idején a hatalom propagandistáinak mindent szabad. Összekacsintanak, vígan élik külön életüket. Nekik mindig lesz titokban nyaralási beutaló, később osztrák építőanyag, francia konyak. Ahogyan állami autó is, sofőrrel, otthon, a komcsi nagysád világában bejárónő és takarítónő, a gyereknek pedig felvételi nélküli egyetemi részvétel. Ebben a világban Makk Károly és barátai tulajdonképpen teljes joggal hihették, hogy mindez nekik azért jár, mert tehetségesek, a tömeg pedig buta, bűnös osztályidegenek hada, akiknek elég van már a rovásukon, következésképpen azt kapják, amit megérdemelnek. Pedig a kiváltságok nem azért jártak a filmművész kommunistáknak, mert sokra hivatottak. Hanem azért, mert hűséges talpnyalók, lelkes szolgák. Azt pedig jól tudjuk, hogy minden háztartásban jut külön csont a kedvenceknek.

De rendben, beszéljünk pár mondatot a tehetségről is.

Valójában közös munka, közös gondolkodás eredménye minden film. A Makk-életrajzban is feltűnik, hogy a régi szakemberek milyen sokszor segítették hasznos tanácsokkal a tanácstalan kezdőket, az agilis, de tudatlan kommunistákat. Igen, a nagy magyar filmek névtelenek maradandó munkái, egy-egy bemondás, poén ismeretlen eredetű, ahogyan a beállítások, a színészvezetés, a hang, a díszletek, a dramaturgia is mind-mind fontos elemei a majdani sikernek. Arról is érdemes elgondolkodni, hogy A tanú itt van, elkészült, tényleg zseniális, de vajon mi minden nem készülhetett el azért, mert Bacsó Péter és Hont Ferenc afféle vörösgárdistaként – idézem a könyvből – „egy segélyszállítmánnyal érkezett amerikai pilóta-egyenruhában és vörös sapkában vonulgattak fel-alá, s terrorizálták a tanárokat és a csoporttársakat”. Egyszer azoknak is adóznunk kellene egy gondolattal, akiket azért, mert arisztokraták, papok, polgárok, munkások és parasztok, ebből az országból szó nélkül eltakarítottak. Akiket fizikai­lag megsemmisítettek, elüldöztek Nyugatra, akik elitták az eszüket, öngyilkosok lettek, akik nem dolgozhattak íróként, újságíróként, rendezőként. Nekik is juthatott volna néhány lehullott morzsa a magyar műveltségből. Az ő soha el nem készült műveik nélkül nem szegényebbek, hanem valósággal nincstelenek vagyunk, hiszen az egész nemzedéküket kitagadták a magyar szellemtörténetből. Tíz-húsz-harminc évig nem készülhettek el azok a művek és munkák, amelyek valós képet közvetítettek volna Magyarország szisztematikus állami elnyomásáról.

Ugyanezekben az időkben – mint a „humorista” Komlós János mesélgette később, tömény szesz hatására, csillogó szemmel – az ÁVH keretlegényei kiszálltak falura, tanyára, és „hátulról intézték el” a nekik ellenszegülő parasztlányokat. Ugyanekkor ezrek, tízezrek, százezrek tűnnek el szovjet bányákban, magyar büntetőtáborokban, egyeseket agyonvernek a családjuk szeme láttára, másokat elvisznek, és soha többé senki sem látja őket.

Ugyanekkor besúgók hada lepi el az országot, egy viccért börtön vagy halál jár. Ugyanekkor a gátőr valójában sebészorvos, operálni pedig a gátőr szokott. Csak a Pelikán Józsefek élete vidám és gondtalan. Rájuk mindig szükség van. És persze a hóhér kacagása mindig kicsit érdesebb, feltűnőbb, mint az áldozat sírása. Remek filmként A tanú efféle gondtalan kacaj a történelemben, de azért Marx-idézettel, nyilas mellékszereplővel és a kötelező elemekkel, nehogy túlságosan kemény legyen az össz­kép. S bár a film hosszú ideig lappangott, végül csak elért a nézőkhöz, persze a hóhér látleleteként, abból a nézőpontból készítve, ahol az alkotók egész életüket eltöltötték bőségben, vidámságban.

Mert a hóhér kacagása saját egykori tettei felett csupán a hamis kánon egy hangfoszlánya. Nekünk szimfonikus erővel, zúduló igazságérzettel, kendőzetlen őszinteséggel kell beszélnünk a saját tragédiáinkról. Hiszen helyettünk senki nem mondja el az utókornak, hogy mi folyt itt valójában, amíg a kommunista művészek jól elkvaterkáztak hűlő csonthalmaink felett.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: YouTube)