Vajon hányan tudják, hogy a 81 éve született Jankovics Marcell több száz animációs filmje közül melyiket tartotta a legtöbbre? Alighanem sokan meglepődnének, hogy ő maga egy 33 éves korában készített, alig kétperces alkotását, a Sisyphust. Részben azért, mert édesanyja azt mondta róla: fiam, ilyen jó filmet soha az életben nem fogsz többet csinálni. Meg talán azért is, mert anno Oscar-díjra jelölték, s Teheránban egy nemzetközi gyermekzsűri első díjjal jutalmazta. Bár ez az „egysnittes”, fekete-fehér rövidfilm nem hasonlítható össze az egész estés, színes játékfilmjeivel, a stílusbravúrján túl a szimbolikus üzenete miatt kivételes jelentőségű. Ugyanis egy képbe, egy szóba sűríti mindazt, ami egész életét és munkásságát jellemezte: ez pedig a küzdelem.
Jankovics Sisyphusa egy hatalmas követ görget föl lihegve, nyögve, görnyedve, kínlódva, emberfeletti erővel a hegytetőre, s amikor fölér, kiderül, hogy hősünk már egész hegyet halmozott föl a sziklákból. Látjuk, ahogy néhány pillanat múlva elindul vissza, végül már csak halljuk, ahogy újabb követ kezd lihegve görgetni fölfelé.
A befejezés szakít az eredeti mítosz kulcsmozzanatával, a szikla visszagurulásával, de az újabb kő motívumával a lényegét mégis megőrzi: a hiábavalóság tudata és a küzdelmes kitartás ellentétét.
Ez az ellentét végigvonul későbbi remekművén, Az ember tragédiáján is, amely 28 évnyi erőfeszítés, küzdelmes munka egyedülálló, csodálatos eredménye lett. Bár Jankovics azt vallotta, a küzdés akkor is eredmény, ha nem győz – Madách művében Ádám mondja: „az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga” –, küzdelmének a nagyszerű, feledhetetlen eredmény és annak fogadtatása mégis értelmet, alighanem elégtételt is adott.
