Vele ellentétben Camus megmaradt Sziszüphosz, az agyafúrt görög eredeti mítoszánál, melyben a hegycsúcsra felgörgetett sziklatömb mindig visszazuhan, s neki (isteni büntetésként) újra és újra ugyanazt a követ kell gyötrelmesen és fölöslegesen – de öntudatosan – felgörgetnie a hegy tetejére. A francia író szerint abszurd hőse felsőbbrendű hűségre tanít, mely – isteneket tagadva – vállalja nehéz terhét, sorsát, s véget nem érő, kilátástalan küzdelme betölti a szívét, ezért boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.

Ez a heroikus pesszimista életérzés korántsem Camus-nál olvasható először. Például Deák Ferenc egy Kossuthhoz 1844-ben írt levelében így vallott önmagáról: „Nálam a pesszimizmus a hanyagságnak sem oka, sem ürügye; tudok én küzdeni remény nélkül is, érzem keblemben az erőt, Istenemre mondom: érzem, hogy csüggedést nem ismertem soha, s az elhatározottság, mely nálam kötelességérzeten alapul, nem kisebb, mint másoké, kiket a remény lelkesedésre gyújt…” Kortársa, a pesszimizmusra alkatilag még hajlamosabb Széchenyi pedig egyik 1832-es naplóbejegyzésében ezt írta: „Szorgalmasan dolgozom – s önérzetesen. – Ha lenyírják a szárnyamat – járok majd a lábamon; – ha azokat is levágják, a kezemen járok; ha azokat is kitépik – hason csúszok!”

Reformkori nagy elődeink közül Kölcsey ezt így fejtette ki unokaöccséhez írt Parainesisében: „Ellenség s ellenkezés nélkül az egész természetben semmi nincs. Elveted a gabonát, s mennyi veszély nem vár arra a kikelés pillantatótól fogva aratás idejéig; s fognád-e azért az évenkénti vetést elmellőzni? És jól adá Isten, hogy sokszor s legtöbbször a nemes küzdő elébe vetett akadályok éppen néki szolgálnak: mint Heraklesről mondja a mítosz, kit a zsarnok veszteni akarván, halálos merényekre küldött ki, veszély helyett örök dicsőséget hozókra.” Nemes küzdő volt az ifjú Toldi Miklós is, akinek az volt szállóigévé vált tulajdonsága, hogy „ha nő veszélye, nő a bátorsága”.

Ma már szinte közhely, hogy a járványok, háborúk, gazdasági és társadalmi válságok korszakába léptünk; Európa-szerte, így nálunk is régóta nem tapasztalt kihívások, nehézségek, bajok tesznek próbára bennünket. Balog Zoltán püspök a Reformátusok Lapjának adott interjúban (amit lapunk is ismertetett) elmondta, a hét bő esztendő után most hét szűk esztendő jön, mégse csüggedjünk el, mert nem kizárólag az anyagi jóléten múlik az ember boldogsága. „Minden helyzetben lehet és kell hálát adni. Ez is segít a bajban.” 

Azt, hogy mire tanít bennünket az Úr ezen a nehéz helyzeten keresztül. Az egyházi vezető meggyőződése szerint több szolidaritásra, szerénységre, imádságra, teherbíró közösségek kialakítására, erősebb összetartásra, továbbá észszerű takarékosságra van, lesz szükség.

A református zsinati elnök gondolatait érdemes megfontolni. Azért is, mert a múltat végképp eltörölni törekvő, keresztény gyökereit, erkölcsi és kulturális értékeit elvesztő, identitásválságba és nihilizmusba ájuló kaotikus Európában már nem csak Robert Schuman intelmét nem ismerik, hogy a demokrácia a jövőben vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz. Azt sem tudják, amit mi, magyarok több mint ezer év alatt megtanultunk: küzdés az élet. S ha megtartjuk és megerősítjük keresztény/keresztyén hitünket, akkor ez a hit megtart minket – ahogy az elmúlt zivataros századokat, úgy a jelen válságait, megpróbáltatásait is túléljük, megmaradunk. Igaza van Vörösmartynak: „Nincs veszve bármi sors alatt / Ki el nem csüggedett.”

Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: YouTube)