Kezdő slapajként a cikk első mondatával babráltam a legtöbbet, igazodva az ősi szakmai javallathoz: már a legelején keltsd föl az olvasó érdeklődését! Ha szürke a nyitány, a folytatásra már a kutya se kíváncsi, lapoznak tovább… Öreg mesterem, áldott Ruffy Péter bácsi úgy tanította, mindig azzal kezdjem, ami a témáról elsőre az eszembe jut. „Vágj bátran akár a közepébe is, ne félj, hogy attól zavaros lesz az írás. Ha türelmesen gombolyítod a szálakat, a végére összeáll a cikk.”
Sokszor álmodom a régi szerkesztőségeimről. A cigarettafüstös értekezletekről, a filctollal javítgatott kéziratokról, a nyomdából felküldött nedves és ólomszagú kefelevonatokról, amikkel az ember óhatatlanul összemaszatolta magát az esti lapzárta kapkodásában. Meg az állandó zsivajról, a kávéillatú, visszhangos folyosóról. Beleborzongok, ha arra járnak a gondolataim. Csodás-zajos évtizedek voltak ezek a maguk fájó gyűrődéseivel együtt. Betyáridők. Nekem a fiatalságom.
Beszaladni ma az újsághoz egy csöpp nosztalgiáért? Nincs akadálya, ki lehet próbálni, de az már nem az igazi. Suta és erőltetett. S ami a legnagyobb baj, nem jön a fíling… Téblábolsz a folyosón, alig ismersz valakit, fogalmad nincs, merre a deszk, hol a napos szerkesztő, kaphatsz-e kávét valahol. Ráadásul milyen szemtelenül fiatal ez a mostani csapat… Ők valahonnét tudják, hogy te ki vagy, előre köszönnek, de legtöbbje még tegezni sem mer. Hellyel kínálnak, hogylétedről kérdeznek. Megtisztelő, de neked mégis csalódás. Hogyan mondd el nekik, hogy te most másért jöttél? Azért jöttél, hogy mint régi cimborát, hátba vágjanak, ugrassanak, beszóljanak egy csípőset… Hogy újra bevegyenek a csapatba, hisz te régi motoros vagy…
Pedig, belegondolva, egyáltalán nem volt könnyű az a régi, internet előtti világ. A hírlapíró akkor még kattogó írógépbe pötyögte a cikkét, ami aztán apróbb-nagyobb kitérők után kéziratként került le a nyomdába. Szó szerint kéziratként, hisz a flekkpapíron hemzsegtek a különféle javítások, törlések, beszúrások, tipográfiai utasítások – el lehet képzelni szegény nyomdászt a szedőgépnél, mire kiigazodott a sok krikszkraksz közt… (A legenda szerint, ha már ő sem tudta megfejteni a slendrián kézírást, a cikk szerzőjének meg időközben nyoma veszett, akkor a patikushoz szalajtotta a kézirattal a hivatalsegédet. Grafológiai ügyekben az orvosok firkálmányain edződött gyógyszerész volt a legjártasabb.)
Letepernek az emlékek.
A sportlapnál, ahol a pályámat kezdtem, Subert Zoli bácsi volt a vezető olvasószerkesztő. A „segédszerkesztő”. Ha valakinek az újságcsinálásért dobogott a szíve, az ő volt. Míg el nem készült a másnapi szám, csak a lapról lehetett beszélni vele, semmi más nem érdekelte, „civil” ügyekkel ilyenkor nem foglalkozott, még kérdésekre sem válaszolt. Tárgyi tévedés, pontatlan adat, de még rossz helyre tett vessző sem csúszhatott át a keze között. Vagy ha mégis, és úgy jelent meg az újság, annak napokig a betege volt… (Tudja-e bárki, hogy Kosztolányi Dezső még jegyzett irodalmárként sem volt rest – mint a Pesti Hírlap olvasószerkesztője – kezdő kollégáinak suta mondatait igazgatni? Akkor az ilyesmin senki nem kapta föl a fejét – az írástudó alázata, így magyarázták.)
Még „az én időmben”, a hetvenes évek elején is tekintélye volt az olvasószerkesztőnek a redakcióban, voltaképp ő volt a lapcsinálás első embere. Szignója nélkül kézirat nem mehetett a nyomdába, minden írást átfésült, mindenbe belejavíthatott. Ha úgy látta jónak, visszaadta az anyagot – „jobb esetben” csak meghúzta, átíratta. Mi, kezdő slapaj gyakornokok féltünk is tőle kellőképpen. Ha dolgunk volt vele, illő alázattal kopogtunk az ajtaján, már csak azért is, mert főként akkor volt „dolgunk vele”, ha magához rendelt, hogy közölje, mekkora szamárságot felejtettünk már megint a kéziratban, vagy hogy lapos lett a mondatszerkesztés, a jelzőhasználat, fölösleges a cikk végére az a vörös farkinca…
Nagyon elszaladtam.
Azt nem tudom, miért szeret az ember megmártózni a múltban, Szindbádként visszakocsikázni a régi redakcióba macskaköves úton. Talán önmagát keresi?
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels-Pixabay)
