Letepernek az emlékek.

A sportlapnál, ahol a pályámat kezdtem, Subert Zoli bácsi volt a vezető olvasószerkesztő. A „segédszerkesztő”. Ha valakinek az újságcsinálásért dobogott a szíve, az ő volt. Míg el nem készült a másnapi szám, csak a lapról lehetett beszélni vele, semmi más nem érdekelte, „civil” ügyekkel ilyenkor nem foglalkozott, még kérdésekre sem válaszolt. Tárgyi tévedés, pontatlan adat, de még rossz helyre tett vessző sem csúszhatott át a keze között. Vagy ha mégis, és úgy jelent meg az újság, annak napokig a betege volt… (Tudja-e bárki, hogy Kosztolányi Dezső még jegyzett irodalmárként sem volt rest – mint a Pesti Hírlap olvasószerkesztője – kezdő kollégáinak suta mondatait igazgatni? Akkor az ilyesmin senki nem kapta föl a fejét – az írástudó alázata, így magyarázták.)

Még „az én időmben”, a hetvenes évek elején is tekintélye volt az olvasószerkesztőnek a redakcióban, voltaképp ő volt a lapcsinálás első embere. Szignója nélkül kézirat nem mehetett a nyomdába, minden írást átfésült, mindenbe belejavíthatott. Ha úgy látta jónak, visszaadta az anyagot – „jobb esetben” csak meghúzta, átíratta. Mi, kezdő slapaj gyakornokok féltünk is tőle kellőképpen. Ha dolgunk volt vele, illő alázattal kopogtunk az ajtaján, már csak azért is, mert főként akkor volt „dolgunk vele”, ha magához rendelt, hogy közölje, mekkora szamárságot felejtettünk már megint a kéziratban, vagy hogy lapos lett a mondatszerkesztés, a jelzőhasználat, fölösleges a cikk végére az a vörös farkinca…

Nagyon elszaladtam.

Azt nem tudom, miért szeret az ember megmártózni a múltban, Szindbádként visszakocsikázni a régi redakcióba macskaköves úton. Talán önmagát keresi?

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels-Pixabay)