A második világháború után a nemzetközi pénzáramlások fokozatosan liberalizálódtak, a múlt század hetvenes éveire minden nyugat-európai pénz konvertibilissé, szabadon átutalhatóvá vált. Ez ugyanis az USA vezette, dolláralapú új nemzetközi pénzügyi rend alapvető érdeke volt, amit már 1944-ben Bretton Woodsban kőbe véstek. 

Ha az akkor legjelentősebb európai pénz, a német márka mozgását vesszük alapul, hatalmas árfolyammozgásokat tapasztaltunk. A kezdeti, négy márka körüli dollárárfolyamról egészen 1,73-ig, majd ismét vissza 3,49-ig. Bizony, ilyesmi bőven megtörtént a boldog békeidőkben is. Ehhez nem kellett háború, elég volt a boldog béke és prosperitás.

Ázsiában a japán jen futott be hasonlóan szédületes pályát, dolláronként 250 és időnként 100 jen alatt is. Idekívánkozik mindenképpen, hogy a dollár urai 1973-tól végleg megszabadultak minden pénzforgalmi kötöttségüktől, a felesleges dollárokra ígért, aranyra történő beváltási kötelezettséget „ideiglenesen” csaknem negyven éve szüneteltetik, és felmondták az árfolyamok kordában tartási kötelezettségét is. (Korábban az egy százalékot meghaladó árfolyamváltozás esetén az érintett központi banknak intervenciós kötelezettsége volt, azaz venni vagy eladni volt kötelező saját pénznemét.)

Immár negyven éve a dollár magánpénz, szabad, mint a madár, kibocsátói érdekeiknek megfelelően növelik kínálatát vagy keresletét bármelyik nemzeti pénzzel szemben, tehát mozgatják az árfolyamokat és ezáltal közvetve a világ pénzeinek kamatait is. 

A mai háborús helyzet mindezeken túl a korábbi háborús helyzetek mintázatait is követi. Ahol háború dúl, onnét a pénz mindig menekült és menekül ma is. Korábban, főként a távíró előtti korszakokban bőröndökben cipelték Svájcba, amikor Napóleon bukott vagy Hitler a múlt század negyvenes éveiben európai államokat foglalt el. Ma a hatalmas összegek mozgatása digitálisan egy szemvillanás alatt megvan.

Ahonnét a pénz menekül, ott romlik az árfolyam, mert az ottani pénzt eladják, nem pedig veszik. Ez közgazdasági egyszeregy. Mondani is felesleges, hogy a háború szomszédságában élünk, ráadásul az ukrán fél neheztel ránk, mert nem küldünk fegyvereket, és néha fenyeget is. Talán ez magyarázat arra, hogy a forint miért gyengül kissé jobban, mint a négyszázmilliós piacot birtokló euró. Az angol fontról nem is beszélve. A font úgy jutott soha nem látott kritikus szintre, hogy közhely, hogy az Egyesült Királyság az USA legfontosabb támasza Európában. Ez mit sem számít, ha a távolság a fronttól kétezer kilométer, a rakéták adott esetben nagyon gyorsan odaérnek, lamentálgat a pénzmenekítő, ráadásul az oroszokét ellenrakétával utol sem lehet érni.

A pénzbúvóhely Amerika mellett Svájc érdemel külön figyelmet. Svájc ugyan a frontközelben van, de vannak történelmi hagyományok, amiket eddig mindenki tiszteletben tartott. Ha baj van, oda menekülünk, függetlenül attól, hogy mi a pártállásunk. A svájciak pedig szeretik a menekülő pénzt, ebből nagyon is jól élnek, tartják még ma is szigorúan a titkokat. Svájc tehát tabu. Így volt ez a múltban is. 1987-ban Svájcot úgy elárasztotta a pénz, hogy a frank olyan erős lett, hogy a svájci export és az idegenforgalom került borzalmas bajba. Annak érdekében, hogy a pénzzuhatagtól szabaduljon, az ország és a saját gazdaságát is mentse, a svájci frankhiteleket akár egy évre is mínusz két százalékért adták.

Hazánk azonban valami különös, nem túlzás, de történelmileg determinált ok miatt a magánpénz kitüntetett vadászterülete már régóta. 

Az eladósító szándék azóta sem változott, ami értelemszerűen a hitelezőktől történő függéssel jár. Az eszközök is megvannak hozzá. Még ma is túl sok a forró pénz idehaza, mert az államadósság jó része külföldi kezekben van és nem túl hosszú lejáratú, könnyen készpénzzé, és így dollárrá, euróvá tehető, aztán irány Hegyeshalom.

Megjegyzendő, hogy az eladósításban mindig a baloldal a listavezető, a korrekciót pedig mindig a jobboldal végzi. Éppen miatt indokolt inkább globalista, illetve patrióta politikai oldalakról szólni. Egyedül állunk Európában azzal a gyakorlattal, hogy a hazai ellenzék nemzetközi fórumokon nyíltan az ország érdekei ellen ügyködik. Ne higgyük, hogy a forint ellen spekulálóknak nincsenek hazai támaszai, noha kevesebben vannak, mint a tradicionális globalista időkben, például 2003-ban, amikor egy erős forintot sikerült szemvillanás alatt romba dönteni.

Megtörtént ez máshol is, és nem csak egyszer. Emblematikus a font esete John Major miniszterelnöksége idején, de említhetnénk a thai bahtot is. 

Jó három évtizede rajtunk is tartja vigyázó szemét, de homlokát kizárólag csak akkor ráncolja, ha éppen patrióta kormányunk van, mint most. Az EU-hivatalokban úgy jár-kel, mintha otthon lenne, több főbiztost is személyes támogatóként tud maga mögött, nem is szólva az Európai Parlamentben jól tartott két és fél száz hívéről. Ők is teszik a dolgukat. Bár joguk nincs hozzá, de a lehetőségük megvan, hogy a nekünk járó eurómilliárdokat immár csaknem két éve visszatartsák. Ez nagyon rossz üzenet a piacoknak, de vérmes reménység a hazai ellenzéknek. A fentiek mind hozzátartoznak annak megértéséhez, hogy miként is állunk a forint árfolyamával. 

A szerző közgazdász

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTVA/Faludi Imre)