Emlékszem angyalföldi presszókra, ahol fiatal sportolók üdítőztek a teraszon az egyesület színeit viselő cuccokban, komoran és fegyelmezetten, mint a katonák, a járókelők pedig mosolyogva nézték őket, hogy igen, ők a mi fiaink. Jártam edzőmeccsen a Fáy utcában, legalább százötven halálideges nyugdíjas társaságában, akiket napok óta lázban tartott, mit és hogyan játszanak majd a Jászberénnyel. Olykor kiabáltak is, meccs után pedig elégedetten leültek egy sörre egymással, mielőtt komótosan hazalifteztek a hetedikre, ahonnan talán még a pályára is rálátni. Ma is kapom valamiért a velem szinte napra egyidős Markovits László és az egyesület hírlevelét, megkapó a szeretet és a ragaszkodás, ahogyan menedzselik, népszerűsítik a klubot, kívánom, tegyék még nagyon sokáig.

De a Vasasról mégsem ezért írok, hanem egy számomra szégyenletes eset miatt.

1982-ben, tehát tizenkét éves fejjel az unokatestvéremmel úgy döntöttünk, levelet írunk minden NB I-es futballcsapatnak, hogy küldjenek nekünk csapatképet, matricát, hasznát veszi ilyesminek az ember hatodikos korában. Ravaszul kiterveltük, hogy egyetlen levelet fogalmazunk meg, ebben pusztán az adott csapat nevét cseréljük ki, és mindegyiknek azt hazudjuk, hogy nekik szurkolunk, hátha így nagyobb az esélyünk a válaszra. El is küldtük mindenhova a kérelmező leveleket, Tatabányától Nyíregyházán át Ferencvárosig, tényleg vagy tizennyolc helyre, pár nap múlva aztán izgatottan vártuk, vajon ki kapja be a csalit. Nemsokára szép, díszes boríték várt rám iskola után, az íróasztalon, nem mástól, mint a Vasas labdarúgó-szakosztályától. Csak ők válaszoltak, a többiek nem.

Levegőt sem kaptam, olyan gyorsan és izgatottan bontottam ki, csapatkép hullott ki belőle, minden játékos dedikálta nekünk. Mellette gépelt, de kézzel aláírt levél, a felső sarokban piros-kék címer, ahogyan kell. A levelet a Vasas legendájától, Illovszky Rudolftól kaptuk, akkor éppen a csapat edzőjeként dolgozott, és a neve hallatára ugyanúgy sűrűn bólogatni kezdtek a fejek a Kárpát-medencében, mint a Barótira vagy a Lakatra. Rudi bácsi a nevünkön szólított meg minket, szeretettel üdvözölt, megköszönte jelentkezésünket. Azt írta, nagyon örül, hogy vannak még fiatal Vasas-szurkolók, boldog életet kívánt, sok szerencsét, meg azt is hozzátette, talán szeretettel elfogadjuk tőle ezt a csapatképet.

Úgy emlékszem, az a levél majdnem kiesett a kezemből. Rettenetesen szégyelltem magam, amiért azt hazudtuk, hogy nekik szurkolunk, holott a Vasas addig a pillanatig semmit nem jelentett számunkra. Borzasztó érzés volt újraolvasni Illovszky választékos, intelligens és barátságos sorait, amelyek nem a levélíró kissrácoknak, hanem a Vasas-család tagjainak szóltak. Nagyon mélyre süllyesztettem valahova a levelet, óvatosan azért jeleztem apámnak az esetet, aki nyilván átlátta gyötrődésemet, de ennyivel intézte el az egészet: Hát igen, Illovszky nagyon rendes ember.

Igen, Rudi bácsi tényleg nagyon rendes ember lehetett. A levél valósággal belém égett, negyven éve sokszor eszembe jutott. Amikor meghalt az írója, amikor stadiont neveztek el róla, amikor Vasas-szurkolókkal találkoztam vagy ha egy-egy barátnak elmeséltem ezt az egészet. Pár nappal ezelőtt régi holmik között megtaláltam a levelet. Ott volt nálunk, velem évtizedeken át, csak már réges-régen téli álmát aludta. A csapatkép szép, újszerű, Rudi bácsi levele kicsit megsárgult, de ott himbálóznak a barátságos sorok. Egy munkás, szenvedésekkel és örömökkel megélt élet csekély kis üzenete, hogy gyerünk tovább, fiúk, őrizzétek a lángot, szurkoljatok, és legyetek rendes emberek. Ahogyan ő, az élő legenda is az volt, mert rászánt az életéből öt percet, hogy két kíváncsi kisfiúnak levelet írjon vagy diktáljon.

Forgatom a levelet, és most, hogy megírtam az esetet, talán nem is szégyellem magam annyira. Végtére is az efféle történetek leginkább a saját kétségeinkről, hibáinkról szólnak. Hogy inkább vállaljuk bátran, cselvetés nélkül, kik vagyunk, mert bármilyen édes is a gyümölcs, ha érdemtelenül kapjuk, megkeseredik a szánkban. És még valami történt, talán a levél delejes hatása miatt, nem is tudom. Természetesen ma és mindörökké fradista vagyok, zöld-fehér a szívem, de akad egy csapat, ellenük ma már nemigen tudok szurkolni. A Vasas számomra 1982 óta nem egy a sok közül, hanem olyan otthon, ahol megmelegednek a fázós emberek. Ezt még akkor is hittel vallom, ha régebbi években a tények ellenük szóltak. Türelemre és normalitásra tanít az Illovszky-levél, az eszeveszett, állatias gyűlölet helyett a mások tiszteletére. Arra, hogy vagyunk mi, vannak ők, de olykor kezet nyújtunk egymásnak, vagy legalábbis békésen elférünk egymás mellett, mert magyarok vagyunk, és szeretjük a futballt. Erről többet nem is tudok mondani, mert elfogyott a történet, már csak érzések maradtak.

Köszönöm, Rudi bácsi, hogy akarata ellenére nevelt engem valamennyire.

Borítókép: A 2008-ban elhunyt Illovszky Rudolf labdarúgó, edző és szövetségi kapitány egész alakos bronzszobra az avatóünnepségen a Vasas labdarúgócsapatának stadionjánál a XIII. kerületi Fáy utcában 2019. szeptember 18-án. Az önkormányzat által állított, 5/4-es méretarányú bronzszobor Lelkes László alkotása, amely álló helyzetben, bal kezében csípőjéhez szorított labdával ábrázolja Illovszkyt (Fotó: MTI/Kovács Tamás)