Fradista vagyok, de nem választhattam. Már első komolyabb képemen zöld-fehér poncsóban álldogálok, apám anyámmal varratta a ruhát, alig várta, hogy így lásson. Fiatal éveimben azonban egyfajta labdarúgó-toleranciában éltem, ami azt jelentette, hogy akkor is magyar csapatnak szurkoltunk, ha a Fradi nem játszott. Ma is teljes szívemből drukkolok az Újpestnek, ha külföldi az ellenfél, akár az MTK-nak, akiket sokáig marslakóknak láttam, de még a Haladásnak is, pedig Hegedűs kapusuk csúnya színjátékot adott elő az Üllői úton 1983-ban.
A Vasasról mindig azt hallottam, hogy kommunista csapat, valamint Kádár kedvencei, de apám már akkor is jelentőségteljesen hümmögött, hogy ez így azért nem igaz. Egyrészt elérzékenyült hangon beszélt Farkasról, Mészölyről, másrészt azt is elmondta, hogy a Vasas szakvezetői, háttéremberei nagyon is sokat segítettek nekünk, amikor a zöld-fehér érzés éppen fasizmusnak számított a magyar labdarúgásban. Tény, hogy a Vasassal mindig nagyobb volt a haverság, mint más fővárosi csapatokkal, nem véletlen, hogy a kettős rangadók második meccsére a Vasas-szurkolók közül sokan átültek a fradisták közé, és még véletlenül sem az újpesti vagy a kispesti tábort választották.
Aztán jönnek a személyes emlékek, ezeknek vége-hossza nincsen. Amikor az ember fradista szívvel és szemmel is látja, milyen frankó dolog piros-kéknek lenni Angyalföldön. Az új stadion sportboltja jut eszembe, ahol a délvidéki barátomnak Vasas-pólót vásároltam, miközben szó szerint úgy bántak velem, mintha a testvérük lennék. Petőváry Zsolt számomra Faragóhoz és Benedekhez mérhető pólózseni, sokat láttam a szentesi uszodában játszani, vele már baráti szót is váltunk, ha találkozunk. M. T. is eszembe jut, vele egy bőven termő almafán ismerkedtem meg katonaként, verseket írt, rigmusokat szavalt a Vasasról, valamint fejből tudta úgy tíz bajnoki szezon összes eredményét, persze piros-kék gólszerzőkkel együtt. Egy ízben pedig megcsókolta a gyepet egy nyári felkészülési meccsen, amikor Szabadi gólt lőtt a Pénzügyőrnek, ami persze senkit sem érdekelt, de őt nagyon is.
Emlékszem angyalföldi presszókra, ahol fiatal sportolók üdítőztek a teraszon az egyesület színeit viselő cuccokban, komoran és fegyelmezetten, mint a katonák, a járókelők pedig mosolyogva nézték őket, hogy igen, ők a mi fiaink. Jártam edzőmeccsen a Fáy utcában, legalább százötven halálideges nyugdíjas társaságában, akiket napok óta lázban tartott, mit és hogyan játszanak majd a Jászberénnyel. Olykor kiabáltak is, meccs után pedig elégedetten leültek egy sörre egymással, mielőtt komótosan hazalifteztek a hetedikre, ahonnan talán még a pályára is rálátni. Ma is kapom valamiért a velem szinte napra egyidős Markovits László és az egyesület hírlevelét, megkapó a szeretet és a ragaszkodás, ahogyan menedzselik, népszerűsítik a klubot, kívánom, tegyék még nagyon sokáig.
De a Vasasról mégsem ezért írok, hanem egy számomra szégyenletes eset miatt.
1982-ben, tehát tizenkét éves fejjel az unokatestvéremmel úgy döntöttünk, levelet írunk minden NB I-es futballcsapatnak, hogy küldjenek nekünk csapatképet, matricát, hasznát veszi ilyesminek az ember hatodikos korában. Ravaszul kiterveltük, hogy egyetlen levelet fogalmazunk meg, ebben pusztán az adott csapat nevét cseréljük ki, és mindegyiknek azt hazudjuk, hogy nekik szurkolunk, hátha így nagyobb az esélyünk a válaszra. El is küldtük mindenhova a kérelmező leveleket, Tatabányától Nyíregyházán át Ferencvárosig, tényleg vagy tizennyolc helyre, pár nap múlva aztán izgatottan vártuk, vajon ki kapja be a csalit. Nemsokára szép, díszes boríték várt rám iskola után, az íróasztalon, nem mástól, mint a Vasas labdarúgó-szakosztályától. Csak ők válaszoltak, a többiek nem.
Levegőt sem kaptam, olyan gyorsan és izgatottan bontottam ki, csapatkép hullott ki belőle, minden játékos dedikálta nekünk. Mellette gépelt, de kézzel aláírt levél, a felső sarokban piros-kék címer, ahogyan kell. A levelet a Vasas legendájától, Illovszky Rudolftól kaptuk, akkor éppen a csapat edzőjeként dolgozott, és a neve hallatára ugyanúgy sűrűn bólogatni kezdtek a fejek a Kárpát-medencében, mint a Barótira vagy a Lakatra. Rudi bácsi a nevünkön szólított meg minket, szeretettel üdvözölt, megköszönte jelentkezésünket. Azt írta, nagyon örül, hogy vannak még fiatal Vasas-szurkolók, boldog életet kívánt, sok szerencsét, meg azt is hozzátette, talán szeretettel elfogadjuk tőle ezt a csapatképet.
Úgy emlékszem, az a levél majdnem kiesett a kezemből. Rettenetesen szégyelltem magam, amiért azt hazudtuk, hogy nekik szurkolunk, holott a Vasas addig a pillanatig semmit nem jelentett számunkra. Borzasztó érzés volt újraolvasni Illovszky választékos, intelligens és barátságos sorait, amelyek nem a levélíró kissrácoknak, hanem a Vasas-család tagjainak szóltak. Nagyon mélyre süllyesztettem valahova a levelet, óvatosan azért jeleztem apámnak az esetet, aki nyilván átlátta gyötrődésemet, de ennyivel intézte el az egészet: Hát igen, Illovszky nagyon rendes ember.
Igen, Rudi bácsi tényleg nagyon rendes ember lehetett. A levél valósággal belém égett, negyven éve sokszor eszembe jutott. Amikor meghalt az írója, amikor stadiont neveztek el róla, amikor Vasas-szurkolókkal találkoztam vagy ha egy-egy barátnak elmeséltem ezt az egészet. Pár nappal ezelőtt régi holmik között megtaláltam a levelet. Ott volt nálunk, velem évtizedeken át, csak már réges-régen téli álmát aludta. A csapatkép szép, újszerű, Rudi bácsi levele kicsit megsárgult, de ott himbálóznak a barátságos sorok. Egy munkás, szenvedésekkel és örömökkel megélt élet csekély kis üzenete, hogy gyerünk tovább, fiúk, őrizzétek a lángot, szurkoljatok, és legyetek rendes emberek. Ahogyan ő, az élő legenda is az volt, mert rászánt az életéből öt percet, hogy két kíváncsi kisfiúnak levelet írjon vagy diktáljon.
