időjárás 6°C Ambrus 2022. december 7.
logo
Ma harminchárom éve omlott le a berlini fal, de csalódást kelt, ami maradt utána

Visszaköszön a német szocializmus

Gunter Weißgerber
2022.11.09. 07:30
Visszaköszön a német szocializmus

Harminchárom évvel ezelőtt tette lehetővé Mihail Gorbacsov a keletnémeteknek, hogy nyugati irányban ledöntsék a berlini falat. Ezt a hidegháborúban elszenvedett szovjet vereség előzte meg, amely a Brezsnyev-doktrína felszámolásához és a Szovjetunió részéről a Sinatra-doktrína meghirdetéséhez vezetett. Moszkva történelmi jelentőségű lépéssel ismerte el, hogy minden állam a saját útját járhatja. 

A keletnémetek többsége ekkor úgy döntött, hogy kivívott szabadságát a német egység és általa az Európai Gazdasági Közösség – amely 1992-ig nem a baloldali-zöld ideológia által vezérelt EU volt –, valamint a NATO keretei között helyezi tartós biztonságba. Gazdaságpolitikailag ez a többség azt akarta, hogy a rendszerszintűen alacsony hatásfokú parancsuralmi gazdaságot a Német Szövetségi Köztársaság szociális piacgazdasága váltsa fel.

A „Soha többé szocializmust!” nemcsak azt jelentette, hogy „Soha többé szolgaságot!”, hanem egy működőképes, a kreativitásnak teret engedő piacgazdaságban való részvételt is, Ludwig Erhard egykori nyugatnémet kancellár (1963–66) elképzeléseinek megfelelően. Ez volt tehát az elgondolás, a keletnémetek pedig személyes tapasztalatukból tudták, hogy az állam nem tudja irányítani a gazdaságot. 

Az NDK új szociáldemokratái így öntötték betűformákba ezt a felismerést 1990. februári pártprogramjukban: „A politika által meghatározott kereteknek mindig változóaknak kell lenniük. A történelem menetét nem láthatjuk előre. Nem tudunk és nem akarunk rendelkezni más emberek szándékaival és döntései­vel, hanem tapasztalatszerzéssel és nyílt, véget nem érő párbeszéd révén tájékozódunk ezekről.”

Ez már régen volt. Ez a hősies kívánalom már a nyugati és a keleti szociáldemokraták 1990. szeptemberi egyesülésével a szemétkosárban végezte, ma pedig már meg sem értik. De Németország sem lett bölcsebb azóta. Kérdéses marad, ki is csatlakozott voltaképpen kihez 1990-ben, a német újraegyesítéskor. Ahogy Erich Loest író megfogalmazta, a keletnémet kommunista állampárt, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) 1989-ben lemondott az államról, hogy átmentse a pártot és társadalmi elképzeléseit a jövendő, egységes országba.

Ma, 2022-ben tiszteletlen módon azt mondhatjuk, hogy miközben az NSZK területe növekedett a kisebb NDK-éval, a szövetségi köztársaság közbeszédét ellenben az NSZEP örökösei uralták el, karöltve a nyugati ’68-as nemzedékkel. 

A kommunisták ma újra köztünk vannak, csak zöldbe átöltözve.

A berlini fal 1989. novemberi leomlása és az NDK 1990-es népi kamarai (parlamenti) választása között Hans Modrow és Gregor Gysi (az NDK utolsó kommunista miniszterelnöke, valamint pártfőtitkára – a szerk.) körül csoportosuló átmentőcsapat – köztük számos zöld is – egy baljóslatú „harmadik útban” gondolkodott. Nem az NSZK kapitalizmusát, nem is az NDK parancsuralmi gazdaságát gondolták a keletnémet kommunista rendszer megmentőjének, hanem egy szocialista, de nyugati pénzen működtetett NDK-t. Az NSZEP és a nemzetbiztonsági hivatal – a korábbi Stasi-minisztérium – volt hivatott átmenteni az államukat. De az emberek megszimatolták ezt, nem mentek lépre, és többségükben a német egység pártjaira szavaztak.

A szocializmus egyenlően felosztott szegénységet jelent, és falra, szögesdrótra, tűzparancsra, igazság- és megfigyelési minisztériumra van szüksége. E tanítás szerint Walter Ulbricht és Erich Honecker (egykori keletnémet kommunista vezetők – a szerk.) mindent helyesen tettek. A hiba a rendszerben volt, amit nem ismerhettek fel: a szocia­lizmus és a szocialista gazdaságirányítás bukása kódolva volt.

Mára, harminchárom évvel később számos német elfelejtette már a keletnémet leckét. Korunk hősi-illuzórikus feladata már nem „a szocializmus építése, valamint a gazdaság- és társadalompolitika egysége”, hanem az átalakulás a Római Klub zöld-szocialista paradicsomába. Mint azonban ismert, a földi paradicsomokba vezető út mindig is lágereken keresztül vezetett. 

Úgy tűnik, minden nemzedék újra és újra saját tapasztalatokat akar szerezni ezzel kapcsolatban. Csak amik korábban „a kommunizmushoz vezető út szakaszai” voltak, az ma az energetikai, közlekedési, mezőgazdasági, bevándorlási és genderfordulat. A cél ugyanaz: új embert teremteni új környezetben. 

De nincs ok az aggodalomra, semmi nem sül ki ebből! Csak éppen az emberi, valamint az életünket és megélhetésünket érintő károk olyan biztosak, mint az ámen az éghajlatvédelem templomában.

Az NDK-ban mindent megterveztek és mindenről mérleget készítettek. Minden csavarról, szerszámról, kerékpárról, minden egyes fej vörös- és fehérkáposztáról, Trabiról és Wartburgról, minden tonna szénről, arról, hogy miként működjék a gazdaság, ki a barát és ki az ellenség – márpedig aki nem a szocializmus pártján állt, az a béke ellenségének számított. 

„A szocializmusnak buszokra és villamosokra, nem pedig autókra van szüksége” – tartotta a mondás a hatvanas években, és illett ehhez a felirat egy brandenburgi élelmiszerbolt fölött:

 

amit nálunk nem kapni, arra nincs is szüksége…

 

Ma mindkettő aktuálisabb, mint valaha – mégpedig a kortárs történelem egy szempillantása, három évtized után újból, az egész Németországot átalakító kormányunk „jóvoltából”. Csak éppen már nemcsak 17 millió NDK-polgár, hanem minden német számára, akik – csodálatos módon – (még?) partnerek ebben az átalakításban.
Hogy ez így marad-e a következő rezsiszámlák és az elkövetkező hónapok drámai gazdasági visszaesése után is? Meglátjuk. 

A szociális piacgazdaság ökoszocialista kényszergazdasággá való átalakítása mindenesetre gőzerővel halad. Az állam írja elő, hogy ki, milyen energiaforrást és milyen áron vehet igénybe, hogy ki, milyen célra, milyen közlekedési eszközt használhat, hogy milyen életviteli, táplálkozási és megélhetési igényeket tűr meg, illetve milyen iparágakat támogat és melyektől kell elbúcsúznunk. Néhány évvel ezelőtt a Bundestag-választások előtt még a biztonság és a munkahelyek biztosítása voltak fontos kérdések a választókörzetekben.

Ma minden akörül forog, hogy meg kell akadályozni az évszázad – vitatható hitelességű – katasztrófáját. Az itt és most átadta a helyét az ismeretlen holnaputánnak. A kutya is elvégre jó dolgában vész meg. A zöld-baloldal egyik fő célja évtizedek óta a maximális energiaárak megteremtése volt. Mára eljutottunk ehhez, még Ukrajna orosz lerohanása nélkül is. 

A háború ront mindenen, de nem ez az oka Németország katasztrofális energetikai és ezáltal gazdasági helyzetének. Hanem a 2011-es fukusimai szökőártól kezdve a tobzódóan növekvő energiaárak hozták és hozzák a német gazdaságot súlyosan szorult helyzetébe.

Kizárólag a német politika kapcsolja lejtmenetbe az országot. Németország például legalább ötven évre elegendő földgázkészlettel rendelkezik; sem keletről, sem a tengerentúlról nincs szükségünk gázra. Széntartalékaink évszázadokra elegendőek. Az atomenergiát csaknem korlátlanul használhatnánk, kiegészítésképpen pedig az olyan ingadozó energiahordozók, mint a nap és a szél is számításba vehetők. Németország energiaproblémáját tehát magunk teremtettük – fontos külföldi hangok könyvelik el a miénket a világ legostobább energiapolitikájának. Ki is mondhatna érdemben ellent ennek?

A berlini fal 1989-es ledöntése áldás és nyereség volt németek milliói számára. De harminchárom év távlatából felmerül a kérdés: mikor fordultunk rossz irányba az egységes országban? Vajon már 1998-ban, a szociáldemokrata–zöld kormány idején, vagy 2005-ben, amikor megalakult Angela Merkel első kabinetje? 

Az, hogy a szociáldemokraták (SPD) és a Zöldek 1994 óta szalonképessé tették a keletnémet posztkommunistákat, mégpedig az úgynevezett magdeburgi modellel kezdődően – vagyis azzal, hogy az SPD kisebbségi kormánya a kommunista utódpárt PDS külső támogatásának köszönhetően működött Szász-Anhaltban –, minden további számára előkészítette a talajt. A társadalom építészei és a népellenőrök áthatották az össznémet társadalmat.

A szerző 1990 és 2005 között a szászországi SPD-képviselők vezetője, 2019-ben kilépett a Német Szociáldemokrata Pártból

Borítókép: Falfestmények mellett mennek emberek a berlini fal leghosszabb megmaradt szakaszánál, az úgynevezett Keleti Oldal Galérián 2018. november 2-án (Fotó: MTI/EPA/Felipe Trueba)

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.