Megindítóan szép, mélyen megrendítő levelet küldött a katolikus egyházfő egy szenvedő európai népnek, hogy közelségéről, szeretetéről és imáiról biztosítsa. Többek között ezt írta: „A ti fájdalmatok az én fájdalmam. Jézus keresztjén ma titeket látlak, akik szenvedtek az agresszió által kiváltott rémülettől.” Csodálatát fejezte ki azon nép iránt, amely a hatalmas tragédia ellenére nem csüggedt el, s amelyben a világ egy bátor és erős népet ismert meg: „olyan népet, amely szenved és imádkozik, sír és küzd, ellenáll és remél: egy nemes és mártír népet”.
Talán e levél 1956-ban, a magyar népnek íródott? Igazán íródhatott volna, de nem – Ferenc pápa a múlt héten, a háború kitörésének kilencedik hófordulóján küldte az ukrán népnek. Vajon eszébe jutott-e a 66 évvel ezelőtti tragikus december, amikor egy amerikai emigrációban élő magyar író megírta a XX. század egyik legszebb és legfontosabb versét? Akkor a világ csodája az a karácsonyfa volt, amelyen nem cukorkák lógtak, hanem „Népek Krisztusa, Magyarország”. Nekünk, magyaroknak déja vu érzésünk van, amikor Ferenc pápa ma az ukrán népet látja Jézus keresztjén, mert mi 1956 óta a szívünkbe és elménkbe véstük Márai sorait:
A magyar nép lóg most a fákon. / És a világ beszél csodáról, / Papok papolnak bátorságról. / Az államférfi parentálja, / Megáldja a szentséges pápa. / És minden rendű népek, rendek / Kérdik, hogy ez mivégre kellett. / Miért nem pusztult ki, ahogy kérték? / Miért nem várta csendben a végét? / Miért, hogy meghasadt az égbolt? / Mert egy nép azt mondta: »Elég volt.«
De ki beszél ma tisztelettel, szeretettel és csodálattal a „nemes és mártír” magyar népről? Közismert, hogy Albert Camus már a magyar forradalom és szabadságharc első évfordulóján arra intette a fülét betömő, szemét eltakaró, önző nyugati társadalmakat:
A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.
A Nobel-díjas francia író szerint a magyar munkások és értelmiségiek nyomorúságaik, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak Európára: a szabadságot. Vajon Európa kiérdemelte-e a szabadságot? Vagy megint ott tartunk, mint 1848–49 telén, midőn Petőfi keserű-büszke pátosszal írta: „Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai… / Szégyen reá! lecsendesűlt és / Szabadságát nem vívta ki. / Magára hagyták, egymagára / A gyáva népek a magyart; / Lánc csörg minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard.”
Igen, 1848–49-ben és 1956-ban is magára hagyták a szabadságért és igazságért küzdő magyar népet.
Az Egyesült Államok vezette Nyugat 1945 után, majd 1956-ban is gyáva és tétlen volt, sőt az amerikai vezetés lebeszélte a spanyol kormányt a magyarok katonai megsegítéséről. Ezért mondta az akkori madridi magyar követ, hogy a világ csak bámul, csodál, de nem mozdul! Egy spanyol jezsuita pap pedig azt írta a magyarok elárulásáról:
Míg fényes nappal rád törtek gyalázva, / S Európa szívéről letéptek rőt kezek. / Keresztútján a művelt világnak / Magadra hagytunk tégedet.
Az 1956. november 4-i második szovjet intervenciót követően a magyar nép magára hagyva is hősiesen ellenállt a megszállók és hazai bábjaik elnyomásának, sokáig kitartott a szenvedés, nélkülözés közepette is. Örkény István „noteszlapjai” így tudósítanak az akkori életkörülményekről: „Tíz éve a leghidegebb november – a budapesti háztartások háromnegyed részében nincs egy kiló szén… A Bókay-gyermekkórházat két héttel ezelőtt körbeállták s aztán az Orczy út felől tűz alá vették a páncélosok. Három gyerek és két ápolónő meghalt, sok gyerek megsebesült… Az utca: siralmas. Üres kirakatok, teleragasztva munkára felhívó plakátokkal, litografált rajzokkal.” Szántó Piroska festő- és grafikusművész így emlékezett: „Tömik a börtönöket, már alig fér beléjük a sok fogoly. Kénytelenek új internálótáborokat berendezni. De szaporodnak a menekülők is… Most már tél van. Milyen karácsony lesz idén? Riasztó hírek jönnek a ködben eltévedt, útközben lelőtt vagy a kimerültségtől meghalt menekülőkről…”
Ha valaki, mi magyarok igazán értjük és osztozunk Ferenc pápa fájdalmában, együttérzésében és csodálatában a szenvedő ukrán emberek iránt. És megadunk minden tőlünk telhető humanitárius segítséget a hozzánk menekülőknek.
Ezzel együtt jó lenne, ha néha mi is kapnánk a „művelt világtól” pár jó szót, baráti kéznyújtást, s kellő tiszteletet, de legalább tisztességes eljárást, egyenlő mércét és a szerződések korrekt betartását közös ügyeinkben. Akkor is, ha Nyugaton a „királyi örökséget” már rég elfelejtették.
Borítókép: Budapesti utcakép az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiból (Fotó: Fortepan/Horváth József)
