Régi magyar szokás, hogy megünnepeljük magunkat, lármásan elsoroljuk eleink nagy tetteit, megállapítjuk, hogy mennyit romlottunk, majd eltemetjük az egészet, mintha semmi nem is történt volna. Ahogyan tényleg semmi nem is történik. Az ünnep – beszéljünk őszintén – voltaképpen erkölcsi példagyűjtemény lassan haladóknak, azonkívül mesterséges kötelék, amely összefűz családokat, honfitársakat, azonos vallású, hitű, anyanyelvű, egy helyen élő embereket. Ravasz László református püspökünknek is igaza van, aki szerint a felejtés hétköznapi, a megőrzés pedig ünnepi pillanat, ez volna a lélek dietetikája (ez utóbbit most fordítsuk költőien: éltetése). Ünnepeink szükségesek, de sokszor önmagukba fúlnak a végig nem gondolt, közhelyes és semmitmondó jelszavak árnyékában. Ha valaki helyteleníti ezt a megállapítást, gondoljon arra, hogy Szent Istvánról, március 15-ről vagy 1956-ról rendszerint ugyanazokat a nyilvánvaló és magától értetődő tényeket nyújtják át az ünnepi szónokok és a sajtó munkatársai. Nem is lehet másképp, hiszen az ünnepnek saját arca csakis úgy lehet, hogy valakik saját érdekeik, felfogásuk és hasznuk szerint felöltöztetik mai viseletbe az egykor csupasz vázat.

A tömeg ugyanis – tudjuk Nietzschétől – mindig a kötéltáncosra, nem pedig az igazsághordozóra figyel. Attól a megsüvegelendő ténytől, hogy Kölcsey Ferenc ürügyén számot vethetünk közös kulturális ügyeinkkel, egyetlen gyerek sem tudja jobban a szorzótáblát. Az önművelés, a tudás ugyanis kikényszerített belső folyamat, nem magától támad, hanem szívós munkával kikovácsolt portéka. A nemzeti kultúra nem más, mint az egyéni észrevételek közös tudássá rendezése. A hit és a remény, hogy magyarul élhetünk és magyarul remélhetünk, és maga a bizonyság, miszerint a lélek kincseivel is meg lehet nyitni a titkok kapuját, nemcsak rozsdás kulccsal. Ha ebben nem hinnénk, nagyjából semminek nem volna értelme. Nem tudnánk, nem éreznénk, hogy a Psalmust Hungaricust közülünk való művész írta, és rólunk, magyarokról, de voltaképpen minden emberről szól, nemzeti hangszerelésben. Ha nem követnénk a nemzetté tartozás hívószavát, akkor Arany János balladáit örökös por fedné, és egyre kevesebben értenék pontosan, Ágnes asszony tettei hogyan emelik az egyéni tragédiát közös tanulsággá.

A magyar kultúráról gondolkodni szabad és szükséges, de felkészülhetünk arra, hogy kivételes pillanatokban csak ritkán lesz részünk. Egyszer történelmi magazinműsoromhoz utcai interjúkat készítettem a Bosnyák téren. Kíváncsiak voltunk, mit tudnak a tatárjárásról az emberek. Az idősebbek még felidézték emlékeikből az 1241-es dátumot, a fiatalabbak már azt sem. Aztán jött a mosolygós fiatalember, aki arra a kérdése, hogy mikor is volt a tatárjárás, megkérdezte, hogy melyik? Merthogy két tatárjárás is volt, és a második idején, IV. László uralkodása alatt sikerrel álltuk a sarat. Emlékszem, majdnem kiesett a mikrofon a kezemből, hogy valaki ilyen pontosan ismeri a magyar történelmet, de aztán rájöttem, hogy pusztán megtaláltuk szénaboglyában a gombostűt. Igen, ilyesmi is előfordul. A magyar kultúra napján azonban nem azt kívánjuk, hogy mindenki emlékezzen minden évszámra, hanem szeretnénk elűzni köreinkből a vaskos közhelyeket. Nem hihetünk abban, hogy a magyar nemzet minden tagjában belső igényeként él a tudás, a műveltség igénye. 

Nem pénzt és hatalmat követelő értelmiségi szakmunkásokra, még csak nem is kinevezett kulturális végrehajtókra, hanem szabad felfogású, határozott és áldozatkész munkásokra. Akik önmaguk és mások épülésére mutatják fel azokat a nagy pillanatokat, amelyekért élni érdemes. Képzőművészetben, zenében, irodalomban, mindenütt magabiztosan illene járnunk-kelnünk. Ennek reménye jóval több egyszerű kívánságnál, valójában a szükséges nemzeti minimum tevékeny magyaroknak, Kölcsey Ferenc idején éppúgy, mint manapság.

A szerző a Magyar Nemzet lapszerkesztője

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Mészáros János)