A magyar kultúráról gondolkodni szabad és szükséges, de felkészülhetünk arra, hogy kivételes pillanatokban csak ritkán lesz részünk. Egyszer történelmi magazinműsoromhoz utcai interjúkat készítettem a Bosnyák téren. Kíváncsiak voltunk, mit tudnak a tatárjárásról az emberek. Az idősebbek még felidézték emlékeikből az 1241-es dátumot, a fiatalabbak már azt sem. Aztán jött a mosolygós fiatalember, aki arra a kérdése, hogy mikor is volt a tatárjárás, megkérdezte, hogy melyik? Merthogy két tatárjárás is volt, és a második idején, IV. László uralkodása alatt sikerrel álltuk a sarat. Emlékszem, majdnem kiesett a mikrofon a kezemből, hogy valaki ilyen pontosan ismeri a magyar történelmet, de aztán rájöttem, hogy pusztán megtaláltuk szénaboglyában a gombostűt. Igen, ilyesmi is előfordul. A magyar kultúra napján azonban nem azt kívánjuk, hogy mindenki emlékezzen minden évszámra, hanem szeretnénk elűzni köreinkből a vaskos közhelyeket. Nem hihetünk abban, hogy a magyar nemzet minden tagjában belső igényeként él a tudás, a műveltség igénye.
Ehelyett valójában tudós papokra volna szükség.
Nem pénzt és hatalmat követelő értelmiségi szakmunkásokra, még csak nem is kinevezett kulturális végrehajtókra, hanem szabad felfogású, határozott és áldozatkész munkásokra. Akik önmaguk és mások épülésére mutatják fel azokat a nagy pillanatokat, amelyekért élni érdemes. Képzőművészetben, zenében, irodalomban, mindenütt magabiztosan illene járnunk-kelnünk. Ennek reménye jóval több egyszerű kívánságnál, valójában a szükséges nemzeti minimum tevékeny magyaroknak, Kölcsey Ferenc idején éppúgy, mint manapság.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!