Továbbra is az a helyzet, hogy a legtöbb kommentátor – legyen a politikai megosztottság bármely oldalán – nem veszi komolyan a kultúrharcokat. Számos megfigyelő még mindig úgy tekint rájuk, mint amik elvonják a figyelmet az olyan komoly ügyektől, mint a megélhetési válság, az adók, a globális felmelegedés vagy az ukrajnai háború. Mások epifenoménként állítják be ezeket, vagyis néhány manipulatív kultúrharcos mesterséges kísérletének, hogy elterelje a figyelmet az érdemi problémákról. Ahogy a The Guardian brit lap egy publicistája megjegyzi, valami tisztességtelen ezekkel a harcokkal kapcsolatban.
A közélet tanulmányozói közül azok, akik az évtizedek során abban a hitben nőttek fel, hogy a baloldal és a jobboldal közötti ideológiai különbségek számítanak az olyan kérdésekben, mint a gazdaságtan vagy a szociális ügyek, nem egészen értik meg, hogy a múltbeli megosztottság milyen mértékben átadta a helyét az értékekkel és normákkal kapcsolatos konfliktusnak.
Úgy képzelik, csak idő kérdése, és visszatér a „valódi” politika. Nagy-Britanniában kétségbeesetten próbálják úgy átértelmezni a közelmúltbeli sztrájkokat, mintha az 1970-es évek, a „rosszkedvünk tele” mai változata lennének. Szinte halljuk, amint azt dörmögik: „az élelmiszerbankba igyekvők” fütyülnek az identitáspolitikára.
Henry Mance, a Financial Times vezető riportere példával szolgál a kultúrharcoktól vett reménybeli búcsú utáni vágyakozásra. „Belefárad-e Nagy-Britannia a kultúrharcokba?” – veti fel hosszú cikkének címében. Válasza reményteljes igen. Mint megjegyzi, valami megváltozott, és a brit közösségi média már nincsen úgy tele az identitással kapcsolatos leegyszerűsítő álláspontokkal. „Talán a kultúrharcok nem értek fel a tényleges ukrajnai harcokkal. Talán az identitáspolitika mesterkélten hatott a megélhetést érintő megszorításokhoz képest. Ha egyszer méregdrágák a dolgok, nem mindegy, hogy fontra és unciára mérve kell-e fizetni értük? A gazdasági identitások kerültek újra előtérbe. »Osztályharc« — ezzel a szalagcímmel írt címoldalán a júniusi vasúti sztrájkokról a The Sun napilap” – írja Mance.
Az angolszász világ fejleményeit áttekintve nyilvánvaló: az a tény, hogy az embereket mélységesen aggasztja a nehéz gazdasági helyzet, amellyel szembesülnek, semmilyen módon nem csökkenti a kultúrharcoknak a társadalomra gyakorolt hatását. Éppenséggel úgy tűnik, hogy leesett végre a tantusz, és ahhoz a társasághoz is eljutott végre az üzenet, amely figyelemelterelésnek tartotta a kultúrharcokat. Paul Krugman, a The New York Times szemleírója végül is megértette: a világ túllépett a gazdaságtan vezérelte politikai konfliktus XX. századi modelljén. Arról ír, most „Mohóság kisasszony és a cinizmus” van soron, amin azt érti, hogy kapzsi jobboldali kapitalisták szállnak szembe tisztességes demokrata pártiakkal. Krugman felismerte, hogy megváltozott a politikát leíró modellje. Szavai szerint „még 2015-ben is vagy akörül én és sokan mások azt gondoltuk, elég jó képünk van arról, hogyan is működik az amerikai politika”.
Olyan múlt ez, amelyet Krugman ironikusan „kissé aranykorként” ír le, és amelynek helyét mostanra a kultúrharc vette át, „ami már nem csak politikuspózolás, hiszen számos választott republikánus valódi fanatikus”. Tipikus nagyvárosi elitista módon Krugman a fanatikus republikánusok tetteire szűkíti le a kultúrharcokat.
Nem érti vagy nem akarja megérteni, hogy ezeknek az úgynevezett fanatikusoknak a viselkedése válasz arra a konfliktusra, amelyet az ő oldalán álló kultúrharcosok kezdeményeztek. De legalább tudomásul veszi, hogy ma a kultúrharc a lényeg. Krugmannak az elveszített aranykor iránti kesergését részben annak felismerése váltja ki, hogy a kultúrharcok többé nem egyoldalúak.
A közelmúltig ritkán fordult elő, hogy az 1960-as évek felsőoktatásában kibontakozó ellenkultúra-mozgalommal szemben hathatósan felléptek volna az ellenfelei. A ma gyakran woke-nak nevezett jelenség sikerrel szerzett hegemón befolyást a fősodorbeli kulturális és oktatási intézmények, sőt a vállalati szféra irányítása felett. A Nyugat-ellenes kultúrharcosok konzervatív ellenfelei feltűnően képtelenek voltak saját normáik és értékeik fenntartására. Az elmúlt ötven évben éppenséggel csaknem minden fontos csatát elveszítettek.
