Az angolszász világ fejleményeit áttekintve nyilvánvaló: az a tény, hogy az embereket mélységesen aggasztja a nehéz gazdasági helyzet, amellyel szembesülnek, semmilyen módon nem csökkenti a kultúrharcoknak a társadalomra gyakorolt hatását. Éppenséggel úgy tűnik, hogy leesett végre a tantusz, és ahhoz a társasághoz is eljutott végre az üzenet, amely figyelemelterelésnek tartotta a kultúrharcokat. Paul Krugman, a The New York Times szemleírója végül is megértette: a világ túllépett a gazdaságtan vezérelte politikai konfliktus XX. századi modelljén. Arról ír, most „Mohóság kisasszony és a cinizmus” van soron, amin azt érti, hogy kapzsi jobboldali kapitalisták szállnak szembe tisztességes demokrata pártiakkal. Krugman felismerte, hogy megváltozott a politikát leíró modellje. Szavai szerint „még 2015-ben is vagy akörül én és sokan mások azt gondoltuk, elég jó képünk van arról, hogyan is működik az amerikai politika”.

 Nem érti vagy nem akarja megérteni, hogy ezeknek az úgynevezett fanatikusoknak a viselkedése válasz arra a konfliktusra, amelyet az ő oldalán álló kultúrharcosok kezdeményeztek. De legalább tudomásul veszi, hogy ma a kultúrharc a lényeg. Krugmannak az elveszített aranykor iránti kesergését részben annak felismerése váltja ki, hogy a kultúrharcok többé nem egyoldalúak.
A közelmúltig ritkán fordult elő, hogy az 1960-as évek felsőoktatásában kibontakozó ellenkultúra-mozgalommal szemben hathatósan felléptek volna az ellenfelei. A ma gyakran woke-nak nevezett jelenség sikerrel szerzett hegemón befolyást a fősodorbeli kulturális és oktatási intézmények, sőt a vállalati szféra irányítása felett. A Nyugat-ellenes kultúrharcosok konzervatív ellenfelei feltűnően képtelenek voltak saját normáik és értékeik fenntartására. Az elmúlt ötven évben éppenséggel csaknem minden fontos csatát elveszítettek.

Ám az utóbbi időben és különösen az elmúlt egy évben a kultúrharcok már nem annyira egyoldalúak

Az emberek életformáját ért támadásra adott válasz egyelőre még védekező, de legalább egyre több és több ember áll ki, és jelzi: számolni kell vele. Európában, ha az Egyesült Államokban nem is, sokan készek világosan szembeszállni a transzgenderizmus ideológiájával és gyakorlatával. Szülők az Atlanti-óceán mindkét oldalán elkötelezettséget mutattak, hogy megvédjék gyermekeiket a számos iskolát uraló indoktrinációs rendszertől. A legfontosabb fejlemény azonban a populizmus befolyásának töretlen növekedése. A különböző populista mozgalmak választékán keresztül az emberek végre a hangjukra lelnek, és egyre magabiztosabbnak érzik magukat abban, hogy elutasítsák a társadalmi elitek világnézetét.
A The Guardian szerkesztői is visszhangozzák már a tényt, miszerint a kulturális és a politikai elit többé nem tudja elhallgattatni azokat, akik nem értenek egyet a véleményével. Szerkesztőségi cikkében („Így látja a The Guardian Európa radikális jobboldalát: átlépik az egészségügyi kordont”) a lap megállapítja: ideológiájának ellenzői kitörtek az elmúlt évtizedekben rájuk kényszerített karanténból. Az új populista mozgalomra jellemzően radikális jobboldalként utal, és figyelmeztet, „az olyan ügyekben, mint az LMBT- és a kisebbségi jogok, az abortusz, a rassz és a bevándorlás, a felhatalmazott nacionalista jobboldal megpróbálja majd aláásni a liberális normákat, mégpedig egy tekintélyelvű világnézet nevében, amelyet kevéssé érdekelnek az egyetemes jogok”.

Ugyanakkor a The Guardian felismeri, hogy ez ingoványos terep az Európai Unió, e továbbra is alapvetően technokratikus szervezet számára. Lukasz Cukalisz, az európai bizottsági elnökök korábbi tanácsadója azt mondja a cikkben: alapvetően bürokratikus szervezetekként a brüsszeli intézményeknek soha nem kényelmes, hogy identitásbeli és kulturális kérdésekkel foglalkozzanak. 

A kultúrharc végül is kétoldalú üggyé vált. Milliók ismerik fel, hogy nem valami misztikus vita forog kockán, amelyet a gyarmatosítás utáni időkről folytatnak egy egyetemi előadóteremben. Sokan értik már, hogy ha nem tesznek valamit, akkor sok olyasmit elveszítenek, ami értékes az életükben. Úgy érzik, nincs más választásuk, mint hogy megvédjék az életformájukat. De nem elég védekezően reagálni. Magasabbra kell tennünk a mércét, ki kell dolgoznunk érveinket és a jelen világról alkotott értelmezésünket. Ambiciózusnak kell lennünk, és új politikai pártokat kell indítanunk, amelyek elkötelezetten adnak hangot az emberek véleményének. Olyan politikai vízióra és programra van szükségünk, amely szolidárisan a középpontba állít mindenkit, aki készen áll, hogy csatlakozzon a harcunkhoz. Egy dolog biztos: idén a kultúrharc több következménnyel jár majd, mint az előző évtizedekben.

A szerző az MCC brüsszeli intézetének igazgatója

Borítókép: A 27. Budapest Pride résztvevői vonulnak a Margit híd irányában, az alsó rakparton 2022. július 23-án.  Az LMBTQ-közösség (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer emberek) és támogatóik a XIII. kerületi Dráva utca és a Carl Lutz rakpart találkozásánál gyülekeztek, onnan indult el a Szivárvány Misszió Alapítvány által szervezett felvonulás a Szabadság térre. (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)