Mai szemmel visszatekintve, valamikor réges-régen valóban áldatlan állapotok uralkodtak a dohányzás területén. Mindenki cigizett mindenhol. Az orvos a rendelőjében, a beteg a kórház folyosóján, és még jó, ha nem a kórteremben az ágyban, az étteremben nem lehetett biztosra menni az ügyben, hogy a leves gőzölög vagy csak a füstöt lehet vágni (emlékszem egy olyan étteremkritika-sorozatra, amelynek minden részében az volt a kulcsmondat, hogy a pincérek a megfelelő tempóban és ritmusban cserélik a hamutartókat vagy nem), dohányzott a nép dohányos része földön, vízen és levegőben, vonaton és repülőgépen, utóbbiakon azért szeparálva.

Nem úgy, mint egy Zsiguliban, ahol az átlagos utaslétszám öt volt, és ebből öten cigarettáztak, telente szigorúan csutkáig feltekert ablakok biztonságos ölelésében. És a csikkek valóban elborították a közterületeket, folyamatos elfoglaltságot biztosítva ezzel az utcaseprőknek. Kemény volt, na. Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott minden. Radikálisan, vö. eszetlenül, ahogy lenni szokott.

Vegyük sorra, természetesen a teljesség igénye nélkül, hogy mi történt ennek szellemében! Adóemelés, amit a dohányipar természetesen azonnal „beépített” a fogyasztói árakba, lefordítom: a cigi ára az egekbe emelkedett, ami aztán „lecsapódott” a kedves vásárlónál, tehát már megint a lánc végén szívtak. Nem csak a cigarettát, ugye. 

A vásárlási lehetőségek szűkítése. Olyannyira, hogy vannak helyek, ahonnan a dohányosnak esetenként húsz-harminc kilométert kell autóznia a betevőért, ami nyilván jót tesz a környezetnek. 

A dohányosokat azonnali hatállyal kivágták a vendéglőkből, mint macskát… Ezen el lehetne polemizálgatni, hogy ahol rendelkezésre áll külön helyiség, onnan miért, de hagyjuk. De hogy a tradicionális kocsmákból miért, arra nincs mentség. A dohányzás ugyanis a kocsmakultúra szerves része. Miként a dohány maga az emberiségé, akár a bor vagy éppen az olíva, de ebbe most ne szaladjunk bele, Hamvas megírta ezt is remekül.