Mind meghalunk, hangzik el gyakran bizonyos szituációkban a viccesnek szánt, erősen közepes szöveg. A valóságtartalmával persze nehéz vitatkozni, a Tervező által eltervezett elévülésünk borítékolható. És még el is avulunk a tetejébe, ahogyan a Google-fordító munkásságának egyik gyönyörű fejezetében olvashatjuk egy olasz recept kapcsán a száraz kenyérről. Elavult kenyér, pontosan így. És miközben avulunk és évülünk, még szórakoznak is velünk, napi szinten, ha úgy tetszik, rendszerszinten.
Mert a rendszer, a globalista, multinacionalista rendszer felállt és áll, mint katiban a gyerek, és mindenki szem lett a fogyasztói láncban, amelyben a reklámok mondják meg, hogy kik vagyunk és mit akarunk, mert már divat sincs úgy önmagában. De ez még csak hagyján lenne, nagyvonalú gesztusainknak és beletörődéseinknek se szeri, se száma, viszont az, hogy paranoiásak lettünk, nem jelenti azt, hogy nem üldöznek bennünket. Védekező mechanizmusaink ugyanakkor fejleszthetők, attól kezdve, hogy nem nézünk olyan televíziócsatornákat, amelyek manipulációkkal szabdalnak szét filmeket, egészen odáig, hogy kikapcsolt telefonunkat elhelyezzük a mikrosütőben, amennyiben a maradék privát szféránk egy darabkáját szeretnénk megosztani a családtagjainkkal.
Igaz, majdnem biztosra csak akkor mehetnénk, ha az utóbbit viszont bekapcsolnánk. Erre akkor van szükség, amikor abba ugyan már beletörődtünk, hogy „rákereséseink” után néhány másodperccel máris elárasztanak minket az odavonatkozó hirdetésekkel és hogy a laptopunk kameráját nemcsak mi használjuk, de fordítva is kiválóan működik, de azt mégis csak érdekesnek találjuk, hogy ha szokásunktól eltérően (értsd soha nem fordult még elő) bélyegekről beszélgetünk (szóban és négyszemközt), a Facebook-oldalunkat azonnal ellepik a bélyegekkel kereskedők, mintha legalábbis megveszekedett filatelisták lennénk és egy csipesszel hadonásznánk egy Mauritius-kép fölött a profilképünkön.
