Az Oroszország és az Egyesült Ukrajna között zajló háború kezdi átalakítani egész Európát és tulajdonképpen a világot. Nem világháború, de világok harca. Oka van számos, talán elsősorban geopolitikai, amiről egy röpke pillanatra azt gondoltuk, hogy lejárt huszadik századi lemez. Nos lehet, hogy lejárt, de elég hangosan serceg.
Még akkor is, ha Lengyelországnak, Romániának és Magyarországnak esze ágában sincs a felszeletelt Ukrajnából csemegézni. Magyarországnak például az lenne az elemi érdeke, ha Ukrajnában béke, biztonság és jólét honolna, a kisebbségi jogok tiszteletben tartásával feldíszítve, madárfóbiától mentesen. Na most ez nincs így, viszont háború az van.
Kissé leegyszerűsítve persze azt is mondhatnánk, hogy az emberiség története háborúk története, tele is vannak a történelemkönyvek mindenféle vérgőzös csetepatéval. Ráadásul nyilván a történetírás kezdete előtt is gyilkolászták egymást eleink, hol ezért, hol azért.
Feltételezések szerint a törzsi háborúk kezdetben vadászó csoportok között zajlottak, területért, zsákmányért. A gyűjtögető életmódot folytató társaságok békésebbnek bizonyultak, letelepedtek, növényekkel babráltak, ami lássuk be, csendesebb tevékenység, mint dárdákat hajigálni, majd később lóháton kurjongatni.
Mindezt a génjeinkben hordozzuk, próbáljuk csak ki. Lovagoljunk évekig, aztán amikor rájövünk, hogy a kolléga elöl harap, hátul rúg, középen meg ráz, és átállunk arra, hogy a lepkéket bámuljuk a káposztákon, a lelkiállapotunkban beálló változás szembetűnő lesz.
Az azonban fontosnak tűnik, hogy lehetőség szerint őrizzük meg a falusi életformát, mert amennyiben városba, ne adj Isten városállamba tömörülnénk, hamarosan mi sem leszünk különbek a Deákné vásznánál, hamarosan összefeszülünk a szomszéd várral, és a hadakozásban megjelenik egy új minőség, jelesül az ostrom. Egy pillanat csupán, és harmónia helyett kipiszkálják alólunk a létrát és a nyakunkba dobnak egy tehenet.
