Amikor a közéjük nem tartozó újságírót, Vincent Lapierre-t bántalmazzák az antifák, az nem bőszíti fel a rendszer egyetlen propaganda-újságíróját sem. Amikor a Livre Noirnál (jelentése: Fekete könyv; Éric Zemmour közíró, volt elnökjelölt egy művéről elnevezett jobboldali tartalomszolgáltató) dolgozó kollégáik fenyegetéseket, sőt fizikai agressziót szenvednek el a tüntetések idején, ezt a részükről cinkos hallgatás követi. Ugyanígy, amikor a kulturális miniszter, egy Rima Abdul Malak nevű francia–libanoni nő megengedi magának, hogy nyíltan, a létezésében fenyegesse meg a Bolloré médiacsoportot, elsődlegesen a CNews és a C8 csatornákat, szintén cinkos hallgatás bátorítja ezt a Jaruzelski-rezsimet idéző cenzúrát. Amikor a CSA, az előző francia médiafelügyelet 25 ezer euróra büntette a Radio Courtoisie csatornát, amiért Henry de Lesquen – aki akkoriban a rádió elnöke volt – kimondott egy nyilvánvaló tényt az iszlám valóságáról, semmilyen tiltakozást vagy szakmai szolidaritást nem láthattunk a részükről, sőt éppen ellenkezőleg.
Egyelőre maradtak a szabadságnak bizonyos terei, különösen a közösségi és az alternatív médiában, amelyek ugyanakkor gyakran nagy árat fizetnek ezért a szabadságért. Így például nem élveznek állami támogatást, és a perek is sokasodnak ellenük. Ugyanakkor a nagy médiavállalatok szinte teljes egészére jellemző, hogy az újságírók – akár ideológiai megfontolásból, akár azért, mert a rendszer pórázon tartja őket – ugyanazt a maszlagot adják be a franciáknak. Egyszerűen csak fenntartják a médiapluralizmus mítoszát, miközben nem mások, mint az új világrend lakájai ugyanúgy, ahogy az 1981-es államcsíny után a lengyel újságírók is a kommunista diktatúra szócsövei voltak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!