Wojciech Jaruzelski tábornok 1981. december 13-án kihirdette Lengyelországban a hadiállapotot, amely a statáriumnak felelt meg. Hatezer szakszervezeti tagot tartóztattak le, köztük a népszerű Lech Walesát. A Szolidaritás szabad szakszervezetet, amelyet tizennyolc hónappal korábban alapítottak, feloszlatták. A junta azzal indokolta a lépését, hogy meg kell akadályozni a szovjet tankok Varsóba való bevonulását, ahogyan az 1956-ban Budapesten, illetve 1968-ban Prágában történt. Annak jelképeként, ahogy a kommunista apparátus rátette a kezét az országra, a hivatalos lengyel csatornán az újságírók egyenruhában mondták a híreket. Akkoriban ez elképzelhetetlennek tűnt Francois Mitterrand Franciaországában, ahol a tájékoztatás pluralizmusa a demokrácia múlhatatlan ismérvének tűnt.
De mit látunk negyven év elmúltával Franciaországban? A vezető médiavállalatok – amelyeket egyesek fősodorbelinek neveznek – mind milliárdosok kezén vannak, a szerkesztőségeket pedig baloldali, sőt szélsőbaloldali újságírók irányítják. Bőséges támogatást élveznek az adóinkból, és egyetlen más ország sem kenyerezi le úgy a sajtóját, mint Emmanuel Macron Franciaországa. A társadalom nagy kérdéseiben teljes az egyhangúság a tájékoztatásban.
Minden platformon Volodimir Zelenszkijt dicsőítik és Vlagyimir Putyint ócsárolják. Babérral ékítik az Európai Uniót, és megbélyegzik azokat, akik az angolok mintájára fel merik vetni a brüsszeli pellengérről való távozás lehetőségét. Természetesen minden újságíró azt dadogja, hogy a bolygónkat veszély fenyegeti, és csökkenteni kell Franciaországban a szén-dioxid-kibocsátást, mégpedig főleg az autós közlekedés korlátozásával.
Minden propagandamédia átvette a nagy gyógyszergyártók érveit, és támogatta a népekre – különösen a nyugatiakra – a vezetőik által rákényszerített demokratikus korlátozásokat. Mindegyikük örül a migránsinváziónak, és szélsőjobboldalinak minősíti azt a túlságosan is kevés franciát, akik ellenzik azt. Természetesen szó sem lehet róla, hogy beszéljenek az iszlámról, a sárgamellényesek megmozdulásainak idején pedig az egész sajtó a köztársaság megkérdőjelezéséről, az államcsíny veszélyéről és más badarságokról üvöltözött az egyszerű vidéki emberek ellenében, akik nem voltak hajlandóak literenként másfél eurót fizetni az üzemanyagért a karbonadó finanszírozására.
Amikor a közéjük nem tartozó újságírót, Vincent Lapierre-t bántalmazzák az antifák, az nem bőszíti fel a rendszer egyetlen propaganda-újságíróját sem. Amikor a Livre Noirnál (jelentése: Fekete könyv; Éric Zemmour közíró, volt elnökjelölt egy művéről elnevezett jobboldali tartalomszolgáltató) dolgozó kollégáik fenyegetéseket, sőt fizikai agressziót szenvednek el a tüntetések idején, ezt a részükről cinkos hallgatás követi. Ugyanígy, amikor a kulturális miniszter, egy Rima Abdul Malak nevű francia–libanoni nő megengedi magának, hogy nyíltan, a létezésében fenyegesse meg a Bolloré médiacsoportot, elsődlegesen a CNews és a C8 csatornákat, szintén cinkos hallgatás bátorítja ezt a Jaruzelski-rezsimet idéző cenzúrát. Amikor a CSA, az előző francia médiafelügyelet 25 ezer euróra büntette a Radio Courtoisie csatornát, amiért Henry de Lesquen – aki akkoriban a rádió elnöke volt – kimondott egy nyilvánvaló tényt az iszlám valóságáról, semmilyen tiltakozást vagy szakmai szolidaritást nem láthattunk a részükről, sőt éppen ellenkezőleg.
Egyelőre maradtak a szabadságnak bizonyos terei, különösen a közösségi és az alternatív médiában, amelyek ugyanakkor gyakran nagy árat fizetnek ezért a szabadságért. Így például nem élveznek állami támogatást, és a perek is sokasodnak ellenük. Ugyanakkor a nagy médiavállalatok szinte teljes egészére jellemző, hogy az újságírók – akár ideológiai megfontolásból, akár azért, mert a rendszer pórázon tartja őket – ugyanazt a maszlagot adják be a franciáknak. Egyszerűen csak fenntartják a médiapluralizmus mítoszát, miközben nem mások, mint az új világrend lakájai ugyanúgy, ahogy az 1981-es államcsíny után a lengyel újságírók is a kommunista diktatúra szócsövei voltak.
Valójában ők az első hatalmi ág Franciaországban. Politikuskarriereket rombolhatnak le aljas sajtókampányokkal. A legvisszataszítóbb történelmi hazugságokat táplálhatják a XX. század legszörnyűbb rezsimjeihez hasonlítva Marine Le Pent vagy Éric Zemmourt, és a szélsőjobboldalhoz sorolva őket. A francia újságolvasók tisztában vannak azzal, milyen mély ellentétek választanak el bennünket Alain Soraltól, az Egyenlőség és Megbékélés szervezet alapítójától. Mégis az a helyzet, hogy a tények túl gyakran igazolják Soralnak azt az állítását: egy francia újságíró ma vagy prostituált, vagy munkanélküli.
A szerző francia újságíró, a Riposte Laique publicistája
