Habár a fenti cím Tolsztoj ismert művére utal, mégis egy másik irodalmi kiválóságunk, Csokonai A reményhez című versét szeretném kísérőelemként beemelni a mondanivalómba. Ezek a strófák a költő Vajda Julianna nevű múzsájához, egy Lillának becézett hölgyhöz íródtak, aki sokáig foglalkoztatta a költő romantikus énjét. A remény délibábos képzete nemcsak Csokonaiban, de mindannyiunkban jelen van, és egész életünkön át elkísér. Milyen káprázatosan fogalmazza meg a költő: „Földiekkel játszó égi tünemény, / Istenségnek látszó csalfa, vak remény.”
Nos, a béke is ilyen délibábos tézis, reménykedni lehet benne, de a háborús feleket a békeasztalhoz vinni, az talán a diplomácia tudományának legnagyobb kihívása. Egész életünk során reménykedünk, hogy családi életünk, megélhetésünk és életművünk békeidőben úgy alakul majd, ahogy azt megálmodtuk és tégláról téglára felépítettük. A kivitelezés persze nem mindig tökéletes. Ilyenkor újratervezünk és megyünk tovább. De mit tudunk tenni a mostani időszakban, amikor már nem mi irányítjuk a folyamatokat? Ismét sötét fellegek járnak felettünk. A nemzetközösség biztonságát, nyugalmát és jövőjét folyamatosan támadja egy cinikus és erőszakos külső erő, amely nemcsak hogy létezik, de szisztematikusan vegzálja a szuverén társadalmakat világszerte degenerált ideológiájával.
Márai lényegre törően fogalmaz a háborút és békét illetően: „Ilyen az ember – hol barbár, hol bizánci.” Hol hódít és gyilkol, hol pedig pojáca módon hátradől, és abból lesznek ismét a bajok. Az elmúlt harminc évben a Nyugat bizánci arcát mutatta, azonban ez a dekadencia az elmúlt évek során ismét átfordult barbársággá. A barbár és bizánci időszakok között mégis adódnak olyan időszakok, amelyek során egy rendkívüli egyéniség (vagy egyéniségek) gatyába rázzák az emberiséget (Szent István, Hunyadi Mátyás, Lincoln, Adenauer, De Gaulle, Kennedy, Thatcher). A titkos recept, hogy a törvények szigorát az íratlan szabályok méltányosságával kell egyeztetni és nevelő szándékkal alkalmazni egy adott ország (nemzet) fejlődése érdekében. Ilyenkor emberséges polgárokká szelídül ismét a lakosság.
Henry Ford egyik ismert mondása volt, hogy zárjátok börtönbe az ötven leggazdagabb bankárt (illetve pénzügyi mágnást), és nem lesz háború többet a Földön. De egyelőre a bankok és pénzmágnások még virulnak, és sajnos dúl a háború is. Kárpátaljai magyar testvéreinket kényszersorozásnak vetik alá, mint annak idején a Gestapo a kamasz német suhancokat. Németország, amely nagyhatalomként már két világháborút zúdított a nyakunkba, most éppen a harmadik kirobbantásában segédkezik. Nyolcvan év után ismét a szvasztikát idéző matricával ellátott Tigris tankok utódja, a Leopard fogja nemsokára lőni az oroszokat nemcsak határvidékükön, de az őshonos oroszlakta területeken is. Nehéz megmondani, hogy milyen motivációk vezérlik a németeket, azonkívül, hogy birkaként követik a rájuk oktrojált globalista kényszerképzeteket. Sötét múltjukat elfelejtvén, mintha semmit sem tanultak volna, lavinaszerűen sodródnak bele egy újabb háborúba.
Rendkívül nehéz és kockázatos időket élünk. Sokan ezt mégsem vesszük tudomásul. Ugyanúgy pedálozunk tovább a hétköznapok taposómalmában, kergetjük álmainkat, gyarapítjuk bankszámlánkat, ha a bankok éppen nem szívják le azokat kapcsolati díjak, előnytelen kamatfeltételek és maliciózus szolgáltatási díjak formájában. A Brüsszel által okozott szankciós infláció elszabadult, egyikünk anyagi léte sem áll biztos lábakon.
Ennek ellenére tovább dolgozunk a megélhetésért, igyekszünk teljes életet élni és neveljük gyermekeinket. Pontosabban próbáljuk nevelni őket, de ahogy a digitális világ eszköztára bővül, a nevelés hatékonysága, illetve eredményessége igencsak esetleges. Valójában nem mi neveljük őket, hanem a woke és eltörléskultúra előretolt és jól finanszírozott „civil” szervezetei és a határokon átívelő globális (vagy globalista) oktatásrendszer egésze. Továbbá Bill Gates, Tim Cook, jobb esetben Elon Musk. És megannyi percember, akiket naponta kidob magából a digitális malomkerék, amely „ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg”.
Ami a szomszédunkban zajló háborút illeti, az maga a pokol. Soha nem kellett volna kirobbannia. Kétszázezer elesett katona és ki tudja, hány civil áldozat, valamint több mint nyolcmillió menekült az eddigi mérleg. Akárhogy is „putyinozik” a defektes gondolkodású amerikai és európai liberális elit, minden épeszű, tájékozott értelmiségi tudja, hogy ezt az öldöklést nemcsak az oroszok, hanem a NATO terjeszkedése és a nyugati (amerikai) gazdasági térhódítás arroganciája kényszerítette ki. Így most Európa ismét háborúban áll. Leginkább önmagával.
A nyugati fegyverszállító dilivonat a végtelenségig elnyújthatja ezt a háborút. A háborúban harcoló katonák arcára kiül egyfajta közöny. No de, mint tudjuk, a remény hal meg utoljára: „Hagyj el, óh, Reménység!” (Csokonai nagy R betűvel írta). Még ha az esélyek matematikai vagy lelki értelemben ellenünk szólnak is, akkor is próbálkoznunk kell békére törekedni. Persze nem mindenki látja így. Sokan érthetetlen módon a háborút választják.
Mi azonban nem adjuk fel. A kitartó tengerész is révbe ér egyszer, a tenger kisimul, és az is reménnyel tölthet el, hogy tapasztalatból tudjuk a történelem nyomvonalán, hogy életminőségünk alakulásának és a háborúk gyilkos időszakának mindig van egy felfelé és egy lefelé ívelő ága. A háborús uszítók sem élnek örökké. Így hát soha ne adjuk fel a reményt, hogy a békéért folytatott küzdelmünk egyszer majd meghozza gyümölcsét, és az öldöklést felváltja egy ártalmatlan, derűs hógolyócsata a visegrádi fellegvár körüli túraösvényeken.
Ugyanúgy, ahogy a veszprémi bolhapiacon vagy a tihanyi placcon, az alkudozó felek előbb-utóbb megegyezésre jutnak, a háborús felek is viszonylag könnyen meg tudnának állapodni, ahogy Trump mester ezt nemrég leszögezte. Csak hát a Nyugat háborúpárti vezetői erről hallani se akarnak. Hiszen a konc továbbra is fontosabb nekik, mint az emberi élet. A három testőr – Athos Biden, Porthos Blinken és Aramis Austin – egyelőre vérben forgó szemmel ütik-verik vélt és valós ellenfeleiket, szinte bármilyen fegyverrel, amit előkotornak a Pentagon végtelen leltárából. Lássuk be: ezek szeretnek háborúzni! Persze kiegészülnek Ursula D’Artagnannal, aki élénk kardcsörtetéssel még az európai polgárokba is beleszurkál cinikus szankciós politikájával.
A Newsweekben a minap megjelent egy írás, amely azt fejtegeti, hogy Ukrajnának bele kellene egyeznie egy 20 százalékos területvesztésbe, és akkor vége lehet a konfliktusnak. Egyelőre ezt mindkét fél elvetette. Az oroszok azért mosolyognak ezen a javaslaton, mert ők minden oroszlakta területre igényt tartanak. Az amerikaiak és a fanatikus ukrán vezetők pedig felváltva azon rugóznak, hogy az összes elfoglalt területet (sőt a Krímet is) visszaszerezzék, amit aztán nyilván szétosztanak maguk között. Mint amikor két csahos kutya elkap egy pórázt vagy kötéldarabot, és szájzáros makacssággal a végtelenségig huzakodik, hogy melyiküké lesz a konc.
Persze van egy olyan alternatíva is, hogy hiába van hit, remény és szeretet, a háborúzó partnereket mégsem lehet meggyőzni és a háborús őrület letarolja a fél világot. Ez esetben Lillától is el kell búcsúznunk: „Bájoló lágy trillák! / Tarka képzetek! / Kedv! Remények! Lillák! / Isten véletek!”
A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista
