Kár lenne tagadni, hogy a létrehozásának harminckettedik évfordulóját a napokban ünneplő visegrádi együttműködés a fennállásának legnehezebb időszakán megy keresztül.
Külső és belső ellendrukkerei közül sokan kongatják a vészharangot, mondván, most már biztosan vége a visegrádi négyek kooperációjának, nem éli túl a szövetség az orosz–ukrán háború okozta belső feszültséget. Jogosan merül azonban fel a kérdés: az miért pont a konfliktus közvetlen szomszédságában elhelyezkedő V4-et ne osztotta volna meg, miközben a nyomában felerősödő érdekellentétek, gazdasági és biztonságpolitikai kihívások világ- és különösen európai szinten éreztetik hatásukat?
Az korábban sem volt titok, hogy bizonyos lényegi kérdésekben, mint például Oroszország geopolitikai szerepének vagy a nemzeti kisebbségek helyzetének megítélésében – eltérő történelmi tapasztalataikból, földrajzi elhelyezkedésükből adódóan – vannak különbségek a V4-országok között. Most annyi történt, hogy az orosz agresszió rendkívüli módon felerősítette ezeket a különbségeket, elsősorban magyar–lengyel viszonylatban, de ez egyáltalán nem jelenti az együttműködés végét.
Ha nem is robog a visegrádi gyorsvonat abban a tempóban, ahogy a 2022 februárját megelőző években, de a V4 továbbra is mozgásban van.
Novemberben Kassán a kormányfők, Pozsonyban a köztársasági elnökök találkoztak, végül az elmúlt napokban az elmaradt házelnöki találkozót is pótolták. Arról nem is beszélve, hogy a tárca- és szakértői szintű egyeztetések – amelyek nem a nyilvánosságnak szólnak – töretlenül folytak az elmúlt időszakban is.
Az EU arról is gondoskodott, hogy az uniós forrásokkal kapcsolatosan is helyreálljon a V4 tulajdonképpeni tengelyét képező magyar–lengyel sorsközösség. Rácáfolt azokra a lengyel „különutas” elképzelésekre, hogy Ukrajna feltételek nélküli támogatásáért cserébe gyorsabban hozzájuthatnak a helyreállítási alap (RRF) forrásaihoz. A megállapodásig eljutottak, akárcsak Magyarország is néhány hónappal később, de a pénzt továbbra sem kapták meg. Ahhoz nekik is úgynevezett mérföldköveket kell teljesíteniük, amelyek – a szimbolikájukkal ellentétesen – meglehetősen képlékenynek bizonyulnak. Teljesíted őket, és helyükbe újabbak teremnek.
Ebben a kérdésben is igazolódni látszik, hogy a történelem ismétli önmagát, és a lengyelek megint azt kapták jutalomképpen, amit a magyarok büntetésből. Feltételezhető, ez a tapasztalás több lengyel kormánypárti politikust, köztük a miniszterelnököt is önvizsgálatra késztetett abban a tekintetben, hogy érdemes volt-e a magyarokat megkerülve megállapodásra törekedni az EU-val.
