Van ennek a történetnek egy csodálatos íve, amely a XIX. század legelejétől hajlik a XX. század végére. Én ugyanis úgy hiszem, valamikor hetvenes években lobbant utolsót az a polgári műveltség, amely a XIX. század elején gyulladt rá az európai középosztályra, kulturális sokkot okozva hódította meg három-négy generáció fantáziáját, a szellemi teljesség élményét kínálva nyitotta szélesre az emberi lét panorámáját. 

Sokszor rácsodálkozom, milyen magától értetődőnek tekinti a kultúrtörténet ennek az időszaknak a példátlan kiteljesedését. Európában szinte egyik pillanatról a másikra megjelent egy olvasó, művelődni vágyó polgárság, egy rövid nemzedéknyi idő alatt a teljes világirodalmat lefordították minden kultúrnemzet nyelvére, a tudomány és technika sikerei hétköznapi tárgyakban öltöttek alakot, s az emberek úgy érezték, bepillantást nyertek a lélek legmélyebb titkaiba éppen úgy, ahogy fényt vetettek a kozmikus végtelen sötétjébe. 

Ennek a kornak elején áll Psyché, a maga naiv rajongásaival, az alkotói kiteljesedésbe vetett hitével, élethabzsolásával, s végén Weöres a maga belátásával, bölcsességével, mindenséghez mért magával és persze alkotói kiteljesedésbe vetett hitével. Kettejük között ott feszül ez a különös regény, amely úgy öleli föl az irodalmi teljességet, ahogy a polgárság nagy századai átölelik az emberi lét széles gazdagságát. 

Sokan azt hiszik, hogy a hajdani költőnő írásait közreadó kötet afféle versciklus, többé-kevésbé összeillő, egymásra rímelő, felelgető, építkező lírai sorozat, de nekem meggyőződésem, hogy nem az. Illetve, hogy az-e, nem lényeges. 

Meglepő, hogy milyen kevesen olvassák így, pedig amikor 1972-ben megjelent, a kritika többször is ebben az értelemben próbálta megragadni. Bartal Mária például amellett érvelt, hogy a különböző műfajú szövegek, levelek, visszaemlékezések, naplóbejegyzések, amelyek a verseket kísérik, kirajzolnak egy stabil narratív pozíciót, amely a költeményeknek a kommentárok és dátumozások révén keretet ad, s ezáltal a Psyché epikus művé, regénnyé kerekedik. 

És valóban: van itt vers az egyetemes irodalom minden rétegéből, minden korszakából; van itt gyermekvers, biedermeier dal, klasszicista epigramma, antik episztola, bukolikus elégia, rokokó románc, emelkedett óda, himnusz, a legkülönfélébb formák és műnemek. 

De nemcsak lírát tartalmaz a kötet. Vannak benne naplóbejegyzések, anekdoták, életrajzi dokumentumok, levélrészletek, Psyché emlékezését Ungvárnémeti Tóth Lászlóra a memoár műfajába sorolják, s, ha már szóba került, ott van Ungvárnémeti válogatott életműve, melyben még dráma is olvasható. Aztán felbukkannak a fiktív irodalmárok: az Achátz Márton neve alatt közreadott írás amolyan életrajzi elbeszélés, Toldy Ferenc elképzelt levelében pedig kritikai megjegyzéseket olvashatunk. Végezetül Weöres utószava – mint a mű szerkezetét részletesen elemző Miklós Pál megállapította – a világháborúk közötti esszé hangján szólal meg.

Psyché ír franciául és németül, olykor angol szavakat kever a szövegbe, máskor olasz vagy latin töredékek bukkannak föl. S persze mindez Weöres csodálatos magyar nyelvére épül, amely ez alkalommal nemcsak ötletgazdagságával szórakoztatja az olvasót, de azzal is, hogy különféle nyelvi rétegeket szerkeszt a kötetbe a szerző. Psyché egyszerre használja a maga korának úri nyelvezetét, és a maga korának szlengjét, gyermeknyelvét, asszonnyá érve, s nem utolsósorban a nyelvújítás korába lépve pedig egy kiforrottabb, kisimultabb egyértelműbb, modernebb, de azért még mindig elég szabados nyelvet, sok archaikus vonással. De Weöres rekonstruálja a XIX. század második felének irodalmi nyelvezetét is Achátz Márton fiktív írását közölve, s végül a maga korának, vagy inkább ifjúságának, a XX. század első felének értekező prózájának nyelvén is megszólal az utószóban. 

A kötetet olvasva mindez persze nem válik külön, élményként inkább a teljesség forgószelét érezzük, az alkotói tűzijátékot látjuk, olyan, mint egy hosszadalmas és felettébb szórakoztató borkóstolás: zamatok, ízek, hangulatok, illatok kavalkádja, irodalmi kaleidoszkóp.

Ugyanakkor minden vers, minden szöveg önmagban is megálló parádés irodalmi bon-mot, a Weöres szellemének lenyűgöző csemegéje. Sok báj és humor mellett talán az egyik legmulatságosabb passzus, mikor Toldy Ferenc lenyűgöző kispolgári pedantériával elemzi Psyché szabados verseit. Emígyen: 

„Séta lovaglás.” – Az ifjú lovasok hajnali lenge vonulása álomi szép. De az után a tumultuosus jelenet durván kizökkentő.

„Klavier Studium.” – Ez jobb. Csak ez is valamiképen goromba, mint egy hollandus festmény; több italiai simaságot, finomságot!

„Dall.” – „Ha feléd gondolok, harmatos a testem.” Tudja-e Nagys. Báróné, ez míly associatiot kelt menthetetlenül? (Utána Psyché kézírása:) Hogy ne, sz azért írtam.

„Az oktalan.” – Törvényszéki vádirat, nem poema.

„Die taube Priorissa.” – Egy magyar honleány miért ír német verset? Ámbátor ez németűl is csak egy derber Witz, kein Gedicht.

“Sáros-Pataki polgár leány.” – A diákok nótás könyveiben voltak íly hunczfut rigmusok, ez előtt ötven évvel. Már ezen túl vagyunk.

„Levél Cousinomnak Ujhelre.” - E vers se mílyen nyelven sincs. Kezdete, a szuszogás s heréberúgás, talán nyírségi czigány idioma, mikor jól felöntöttek a garatra. Folytatódik németűl, de keverve francziával és olasszal. S hogy tovább melly nyelven szól, azt már a pünkösti tüzes nyelvek se tudják. Scandal: ílyen szó nincsen. Latinúl scandalum, németűl Skandal, francziáúl scandale, spanyolúl escandalo, sat. Magyarúl – botrány. Nem folytatom. (Psyché kézírása:) the scandal, ánglus. 

Nem folytatom én sem, mert ez is elég ahhoz, hogy elmondhassam, ami mondandóm a Psyché kapcsán akad: a rideg nyárspolgári verscsinálás logikája, vagy tágasabban kerítve, a kimódolt okos, józan életvitel és az eleven intimitás impulzivitása úgy áll szemben egymással, hogy nem is értik, nem is érthetik meg egymást. És ez a felismerés a kötet lényege, s egyben Psyché tragédiája. 

Ahogy korosodok, egyre több olyan asszonnyal találkozom, mint amilyennek Psychét látom. Az elveszett remények, a be nem teljesült szerelmek, a végig nem futott életpályák asszonyaival, akik hisznek, küszködnek, alkotnak, szeretnek, szaladnak, sodródnak, meg-megtorpannak, csalódnak, sírnak, rettegnek, s végül úgy lebegnek a súlyos vég felé, mint tollpihe melyet ringatva fúj a semmibe élet és halál monoton szuszogása. 

Psyché modern nő. Talán irodalmunk első rajza a hagyományokból kizuhant, de az emancipált létben önmagát meg nem találó asszonynak, s mintha olyan rajz volna ez, ami a lehetetlenséget vázolná elénk: Lónyay Erzsébet élete szép, gazdag, nemes és emelkedett, mégis valahol parttalan és elveszett. Tragikus élet, mert miközben úgy tűnik, újra és újra hajszálra van a boldogságtól, a beteljesedéstől az élet értelmének fellelésétől, végül mégis mindig elvéti azt. Hihetnénk, illúziót kerget, nincs is olyan lét-teljesség, amit keres, amit mindannyian keresünk, de Weöres nem egzisztencialista alkotó.

Nem hisz a heideggeri belévetettség kilátástalanságában. Weörest inkább mondanám esszencialistának, aki szerint igenis van lényeg és tartalom, van teljesség és beteljesedés, csak mintha nem ott lenne, ahol Psyché, és az utána érkező szüfrazsettek, kékharisnyák, felvilágosult és felszabadult nők keresik. Psyché tragédiája nem abban áll, hogy nem lelheti a létből kivezető utat, hanem abban, hogy nem találja az élet lényeget. De mi mégis úgy érezzük, hogy sorsának, korának, nemének, úgy értem, az emberi nemnek korlátai dacára valahol jó felé kereste azt. Weöres maga a sok-sok alter-ego uán végre a saját hangján megnyilatkozva utószavában így zárja a regényt: (Psyché) „…beszédének, az ódon írásmód és fogalmazás ellenére, teljes közelsége, személyes jelenléte van. Érezzük lehelletét, melegét, érintését.” 

Csoda-e, ha belészerettem?

Borítókép: Weöres Sándor (Fotó: Facebook)

A szerző a Magyar Nemzet kultúra rovatának vezetője