Következő mérkőzések
Albánia
21:002024. június 24.
Spanyolország
Horvátország
21:002024. június 24.
Olaszország

idezojelek

Örök alkonyatban derengő végnapok

Bodor Ádám korszakos zsenije a magyar prózának, az általa megformált dermesztően varázslatos kelet-közép-európai tájak – illetve az ezeket leíró szépségesen delejes mondatok – már régóta félelmetesen ismerősek a számunkra.

Cikk kép: undefined

Miközben a leginkább úgy lenne helyes ezt megfogalmazni, hogy valójában ismeretlenül ismerősek ezek a tájak, mert Bodor Ádám erre is tudatosan ügyel: saját prózaírói világának jeleneteit úgy hozza ugyanis közel hozzánk, hogy kicsit távol is tartsa mindegyiket tőlünk. Erre talán a Verhovina madarai című – alcímében a „Változatok végnapokra” műfaji megjelölést is viselő – című regénye az egyik legizgalmasabb példa. Ez az először 2011-ben megjelent mű ugyanis egy olyan bravúrmutatványt hajt végre, amelynek köszönhetően önmagán túlmutató jelentőséggel bír: s méltó arra, hogy a magyar széppróza napját köszöntve is dicsérő szó essék róla. 

Fotó: Bookline.hu

 

Mágikus realista varázslatok és kafkai szorongások

A korszerű regényirodalom egyik legfontosabb ismérve, hogy magához vonz olyan világirodalmi hatásokat, amelyeket használva a mű együtt tud rezdülni a világban uralkodó, számunkra releváns művészeti folyamatokkal: de ugyanakkor a külső hatások elegyítésekor, az idegen elemek hazai szervesítésekor nemcsak vegyészi munka zajlik, hanem a kész műben a magyar lélek jelenléte is félreismerhetetlenül érződik. Nos, a Verhovina madarai pontosan erre a varázslatra képes: egyfelől ugyanis magától értetődő természetességgel bűvöli a kelet-európai tájak eldugott zugaiba a dél-amerikai mágikus realizmus összes rejtelmesen csodás titkát, másfelől viszont fájdalmas erővel idézi meg a közép-európai kultúrkincs egyik leginkább emblematikus prózai hagyományát, a kiismerhetetlen hatalmak önkényének kitett kafkai szövegtereket átható szorongásokat. Ez eddig persze még csak adaptáció – hogy utána elkövetkezzen a magyar lélek meghívása az adaptált világok fúziós rendszerébe. 

De nézzük akkor először az adaptált elemek jelenlétét, s elsőül is a mágikus realizmus színpompás megérkezését Bodor Ádám prózájába. A színpompás jelenlétre tett utalás nem véletlen, ezt ugyanis a zsombékos Paltinsky-rétről Jablonska Poljana felé hazamenve útba ejthető, s a benne felgyülemlő gálicos sóktól zavarba ejtően szépen kékellő kettes számú termálforrás színei képviselik a műben a leghatározottabban, s egyszersmind a mágikus realizmus tulajdonságait is erőteljesen felvonultatóan. 

Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

 

Holttest ázik a túlvilág kék káprázatában

Ez az a valószerűtlenül magakellető hely ugyanis a regényben, amely nemcsak az örökkévalóság kék vizét és a túlvilág kék káprázatát is magába fogadja, hanem előbb egy elhullott vadmalac, majd pedig egy meggyilkolt vízügyi brigadéros holttestét is, akit végakaratával egyezően helyeznek ott örök nyugalomra, hogy ezen az abszurd sírhelyen évről évre a tiszteletét tehesse előtte valaha volt segédje, Adam, aki egy szelet kaláccsal és egy kupa szederborral tud ilyenkor ünnepelni. De ugyanilyen színpompás varázslat a közmosoda meszelt falán egyszerre csak megjelenő arany fényesség, amely egy ismeretlen festő alkotásából ragyog ki Jablonska Poljana házai közé – sötétkék égbolton rózsaszín felhőket ábrázolva, azokon pedig arany glóriát viselő mezítlábas szenteket megfestve. S ahogy a mágikus realizmus csodáinak sorában ez meg szokott esni, a fénykoszorúk arany festékének visszfénye jó ideig eltüntethetetlen marad, többszöri újrameszelésen is átüt majd, hogy a pirkadat arany fényeit hívja meg erre a hévizekkel buzgó, kénköves illatú tájra. 

 

Háromlábú asszony – combjai közt két fél szilvával

A szürke tájra beköltöző színek kavalkádja mellett persze megint csak a mágikus realizmus világát idézi Militzenta, a Háromlábú Asszony, Verhovina védőszentjének alakja, akinek ünnepnapján szorgos kezek a szent szobránál egy fél szilvát a szent első és második, egy másik fél szilvát pedig a második és a harmadik combja közé biggyesztenek valószerűtlen tiszteletük jeléül. A csodás lények sokaságát szaporítják a kommunális istállóban egy éjszaka teljesen megnyírt szamarak is, akiknek a sorsáról értesülve Anatol Korkodus brigadéros csak annyit jegyez meg, hogy ez a gyász és a fájdalom jele, amire bármikor számítani lehet. De ugyanilyen zoológiai tünemények a kékköves forrást egyedül benépesíteni képes lakantusz-bogarak is, melyek állítólag kieszik a kék vízből a rezet, hogy ettől aztán szabályosan pengjenek, csilingeljenek, szikrázzanak, mint az érmék. Ezek a bogarak aztán lassan a falu csapjaiból is folyni kezdenek, s ezzel a bennük megjelenő mágikus erő hatásának az érvényességi körét is határozottan kiszélesítik. 

 

Állatkínzók fekete mágiája űzi el Verhovina madarait

És hát persze a regény címében szereplő madarak, Verhovina madarai is a mágia, ebben az esetben talán inkább a fekete mágia eredményeként tüntetnek nagyon sokáig a hiányukkal, s aztán a regény végén az egyelőre csak szórványos visszatérésükkel. A madarakat ugyanis ismeretlen rosszakaróik karókkal és fecskendőkkel letakarítják a fák ágairól, hogy megértessék velük: ez az erdő többé nem az ő világuk. S mióta ők nincsenek, a környék erdőit csak komor, hallgatag varjak lakják – olvashatjuk a regényben, amelynek csak a végén tűnnek fel újra Verhovina madarai az ereszek és a tornácok gerendái között, köztük is legelőbb a rozsdafarkúak, csőrükben ágacskákkal és pálcikákkal.

Ezekkel a Verhovina madarai ellen elkövetett ártó szándékú, kiismerhetetlen indítékú merényletekkel persze már ott is vagyunk a másik markáns irodalmi hatás környezetében, nevezetesen a kafkai rémlátomások vonzáskörében. Igen, ez egy olyan táj, amelyben a jogállamiság fogalmai teljesen ismeretlenek, itt az eltüntetendő alakokat a hatalom emberei még csak le sem tartóztatják, hanem egyszerűen csak elragadják. 


Képtelen méltóságok: prokurátor, komisszár és brigadéros

A rejtélyes erők működésének kitett tájra a messzi távolban működő, s amúgy teljesen képtelen méltóságneveket viselő figurák gyakorolnak felfoghatatlan értelmű befolyást: van köztük közegészségügyi prokurátor, intendáns komiszár, tiszteletbeli csendbiztos vagy éppen vízügyi brigadéros is. Rajtuk kívül, a hivatalos formában is tisztséget viselő fura potentátokon kívül sokszor elkalandoznak a tájra sehonnai bitangok is, fura vállalkozások terveiről hadováló lóarcú idegenek, de sejtelmes hátterű gyógyító szerzetesek is – s az ő jelenlétük legalább annyira fenyegető, mint a jobban azonosítható társhatalmak képviselőié. 

Ugyanilyen rejtélyes a táj lakóinak, s a tájra befolyást gyakorló térségi központoknak a sok-sok létező és létezhetetlen elnevezése. Verkhovyna például létező település Ukrajna nyugati részén, Ivano-Frankivszk közigazgatási területén. Ahogy Verhovina is létező tájegység volt a magyarság életében egykor. 

 

Lemberg, Beszterce és Gledény – létező tájak létezhetetlen lételemei között

Mint ahogy Lemberg is, amely település püspökéhez a vízügyi brigadéros sokszor fordul úgy, mint akiről úgy tartja: érdemi befolyása van a település dolgaira. Ahogy Monor Gledin (magyarul: Gledény) is megtalálható a romániai Beszterce-Naszód megye területén: ez volna az a hely, amelynek javítóintézetéből a brigadéros időről időre kivesz magához nevelési célzattal ilyen-olyan növendékeket – így legfontosabb segédjét, Adamot is onnan vételezte ki magának. Beszterce városa is mindenki számára ismerős lehet, innen várja Klara Burszen, Jablonska Poljana ismert vénkisasszonya azt a neki megjósolt délceg udvarlót, magyar huszártisztet, aki Transzszilvániából jön majd át hozzá a hegyeken, s akinek a kedvéért már eleve szokni, s részben tanulni is kezdi a magyar beszédet. 

Ezek a nagyobb közigazgatási központok jól kivehetők a Verhovina körüli erdők és hegyek tágabb vonzáskörzetében, de a regényben ábrázolt hely közvetlen környékére már nehezebben lehet figyelmet fókuszálni: hiszen Jablonska Poljana, Velky Lukanar vagy Nikolina nehezebben adja meg magát a keresésnek, vagyis a regény által ábrázolt tér könnyen átsiklik valamilyen térben meghatározhatatlan, elvarázsolt világ kulisszái közé. 

 

 

Kénköves termálvizek szagló forróságában párolva

Oda, ahol kénköves termálvizek fakadnak a Paltin lejtői és a Medwaya hágói alatt, s ahol a termálvizek áthatóan szagló forrósága mellett mindig helye van az örök télnek is, amely a mindig jégben álló Czervensky-vízimalomba vette be magát. 

Bodor Ádám kelet-közép-európai szenvedéstörténetei a hősei által viselt nevek által is egyfajta egyetemességet képviselnek: a regény szereplői olyan nevekkel tűnnek elő a történet lapjain, amelyekből képtelenség lenne egyetlen náció jelenlétére következtetni. Szláv és szász, román és magyar eredet csakúgy vélelmezhető e fura nevek olvastán, mint egy ismeretlen eredetű, leginkább a mesékből származó nép eredete. Ezt a benyomást egy, a regényben lépten-nyomon emlegetett, Eronim Moxként tisztelt szakácskönyv- és meseíró neve is megerősíti bennünk, akinek gyökértelenül varázslatos névalakja mintha hasonlóan elidegenítő hatású nevek viselőit vonzaná magához erre az általa megörökített tájra. 

 

A nevek mágiája: a világos eredet nélküli nevek üzenete

Eronim Mox világának sok-sok méltó és méltatlan benépesítője között így tehát ott van Anatol Korkodus, Edmund Pochoriles, Irina Nyegrutz, Lorenz Fabritius, a kancsal Balwinder, Gleznár Jakab, Hamilcar Nikonuk, Klara Burszen, Delfina Duhovnik, a törpe Roswitha, Aliwanka varrónő és jósnő, Nika Karanika – a cinege démon, Madám Karabiberi, Dominik Mordwinn vagy éppen Damasskin Nikolsky. Hogy Zsedu Baba és Brigitta Konuvalov, a két cefre végképp említés nélkül ne maradjon. Ahogy ezek a nevek itt egymás után sorakoznak, valahogyan olyan képzeteink is keletkezhetnének, mintha Rejtő Jenő valamelyik regényének fura hősei sereglenének fel itt előttünk – de Bodor Ádám neveinek furasága nem derű forrása akar lenni, hanem az abszurd hangulatokat kívánja fokozni.


Gabriel García Márquez és Franz Kafka örökében megújulni

Ha csak eddig tudnánk jutni a Bodor Ádám regényére gyakorolt hatások elemzésében, akkor ezt a kiváló művet még mindig nem lehetne másnak ítélni, mint egy izgalmas világirodalmi hatásokat honosító okos vállalkozásnak. De itt természetesen többről van szó, ahogy ezt már elöljáróban is meg lehetett ígérni: nevezetesen egy velejéig magyar lélekkel megélhető és megérthető történetről, amely nem éri be azzal, hogy Gabriel García Márquez vagy Franz Kafka hatásait összegezze, s hívja meg közénk. 

Ami miatt Bodor Ádám Verhovinája minden látszólagos idegensége ellenére is teljességgel ismerős – mi több: ismerősen magyar – lehet, az az alakjaiban testet öltő végtelen méltóság. Egyfajta örök emberi tartás a tarthatatlan embertelenség viszonyai között is. 


Méltósággal viselt gyilkosságok, ármányok és misztériumok

Az a tartás, amely mindennek megteremti a maga méltó helyét a létezésben – minden méltatlan körülmény ellenére is akár. Attól sem visszariadva, hogy az a méltó hely sok esetben ne legyen más, mint a halál birodalma. Így aztán ebben a regényben a gyilkosságok és az öngyilkosságok ugyanazzal a természetességgel következnek be, mint az aljas hatalmi ármányok vagy éppen a csodás természeti misztériumok. 

„Itt az emberek tudják, mi meddig tart, hol a határ, hol van a történetnek vége. Aztán ki így, ki úgy, gusztusa szerint. Mifelénk, amíg papunk volt, azokat is rendesen eltemette. Nincs is jobb hely végső búcsúra, mint Jablonska Poljana” – fejti ki egyszer Adam, a vízügyi brigadéros segítője, aki nemcsak az öngyilkosokat érti meg, hanem gyilkosságok részese vagy akár elkövetője is tud lenni az örök alkonyatban derengő végnapok bármelyik idősávjában. 

 

Mindig eljön a halál órája a Paltin lejtői alatt

De különösen nyilván akkor, amikor a falut érthetetlen okból gazdaságilag kiaknázó lajtosok és kavicsosok távozása után rendre elszáll a por, s egyszer csak elbődülnek a szőrüktől megfosztott szamarak, hogy eljöjjön a halál órája a Paltin lejtői alatt.

Az önsorsrontó és más sorsokat is elrontó indulatok Bodor Ádámnál valamiféle szenvtelenséggel bomlanak ki tehát – és sokszor van az az érzésünk, hogy ez a szenvtelenség nem születhetett volna meg a Sánta Ferenc Sokan voltunk című írásából kisugárzó drámaiság ismerete nélkül.

És az örök alkonyatban derengő végnapokat megfényesítő olyan, napot hívogató magyar népdalok nélkül, mint amilyet Adam, Anatol Korkodus segéde énekel el a besztercei magyar huszártiszt után epekedő Klara Burszennek. Azt kívánva neki, magyar énekszót felénekelve persze, hogy süssön fel a nap – az az áldott nap. 

 

Visszatérnek Jablonska Poljana tornácaira a rozsdafarkúak 

Ez a szenvtelenség azonban nem közöny, hanem az a tartás, amely a búcsúhoz legjobb helynek mutatkozó hely kiváltotta emberi méltóság is egyben. Ennyire kegyetlen és ennyire méltóságteljes világgal nehéz lenne egyszerre szembesülni, de Bodor Ádám Verhovinája már csak ilyen, mindig a végső búcsút járó hely. Ugyanakkor olyan hely is, amelyről az író a regény alcímében hiába hirdeti, hogy az nem lenne más, mint a végnapokra írt változatok sokasága, amikor a regény utolsó napjain mégis hagyja visszatérni Jablonska Poljana tornácaira a rozsdafarkú madarakat. De valahogy úgy, hogy ez a látszólag felemelő, vigaszt nyújtó és reményt keltő fordulat sem mond ellene annak, hogy itt továbbra sem érnek véget az örök alkonyatban derengő végnapok. De valahogy mégis megmarad, ami megmaradásra van ítélve. S valahogy mégis visszatér az a madárcsicsergéstől hangos élet, amelyik a megmaradók életének elmaradhatatlan kísérője. A végnapok illő – se nem vidám, se nem szomorú – zenéje.

 

A halál neve Jablonska Poljanán: Nikita

A rozsdafarkúak visszatérése ilyenformán a regény mélyszerkezetében talán azzal a keserűen ironikus fordulattal rokon, amely szerint tudvalévő, hogy Jablonska Poljanán a halál neve: Nikita. Igen ám, de az egyik erről folytatott beszélgetést egyszer csak félig-meddig kihallgatja Adam címzetes unokahúga, Danczura is, aki egyre csak a Nikita név emlegetését hallja vajúdása közben, mígnem gyanútlanul arra jut, hogy a világra hozandó gyermekének a neve – legyen akár fiú, akár lány – hadd legyen csak az, hogy Nikita. S ez a Nikita persze csodagyerek lesz, miközben az ő csodagyereksége mögött sem feltétlenül valami táltos erőt sejthetünk: Fehérlófia helyett inkább valamiféle Hany Istókot fedezhetünk fel benne lelki szemeink előtt. Mert igen – ez a csodás egy Nikita is csak ilyen csodagyereket formázhat azon a tájon, amelyet a Háromlábú Asszony szentséges figyelmébe ajánlottak a helyiek bármi áron. 

A regény szerkezete egyébiránt szintén nagyon sajátos: egyfelől híven követi azt a mozaikos szerkesztésmódot, amely Bodor Ádám nagyobb műveinek eleve is a sajátja, másfelől azért nagyon szépen beilleszkedik a magyar próza egyik legerősebb hagyományába: a plurális prózapoétikák és az anekdotikus formálóelvek fragmentalizmusába. 

 

Minden egész eltörött, de van miből építkezni

Mert ne feledjük, s különösen a magyar széppróza napján ne feledjük, hogy az eredeti magyar széppróza valójában akkor és azzal született meg, hogy a barokk emlékiratok grandiózus tömbjei (mint például Bethlen Miklós és II. Rákóczi Ferenc emlékiratai) lassan felbomlottak, s a maradék prózai élmények anyagai a kezdődő, születő polgári világ szűkösebb formái közé simultak. A nagy formák felbomlása miatt viszont óhatatlanul is törmelékesen és töredékesen: levelek vagy éppen anekdoták sokaságába szorulva. Az előbbi formát Mikes Kelemen teremtette meg (Törökországi levelek), az utóbbi formát pedig Hermányi Dienes József (Nagyenyedi Demokritus).

Ez a magyar próza keletkezéstörténetét meghatározó fragmentalista hagyomány valójában pedig soha nem veszett ki irodalmunkból: Krúdy Szindbád alakja, Kosztolányi Esti Kornél alakja, Cholnoky Viktor Trivulzio alakja, Bródy Sándor pedig Rembrandt alakja köré alkotott hasonlóan fragmentált, de közben mégis szépséges kohéziós erőt tartalmazó prózai műveket, amelyek a novellaciklus és a regény közötti átmeneti sávot lakták és lakják be azóta is. Hogy mintát adjanak a posztmodern irodalom művelői számára is: akár Temesi Ferenc szótárregényének (Por) vagy Tolnai Ottó zsilett-prózájának (Virág utca 3) is. 

 

Életkép Nyugat-Ukrajnából: katlant adni bérbe rakétasilónak

És végül – ennyi irodalomelmélet után – hadd jöjjön valamiféle aktuálpolitikai áthallás. A magyar széppróza napján a magyar széppróza döbbenetes erejű jóstehetségét is ünnepelve. Mert Bodor Ádámnak ezt a 2011-ben megjelent regényt megalkotva alighanem nem mindennapi jósló erőre volt szüksége, hogy a Jablonska Poljana környékén ólálkodó néven nevezetlen, a vízügyi brigadéros által csak lóarcú idegenként emlegetett alak szájába olyan mondatokat adjon, amilyeneket adott. Ez a gyanús figura arról mond pár keresetlen szót a brigadérosnak, hogy ezen a tájon neki mi minden keresnivalója lehet. Ilyen-olyan anyagi érdekekből kifolyólag is. Azt mondja: lehet, hogy bányát nyitnak, megbontják a régi fejtéseket. Fekszik némi pénz az erdőkben is – teszi hozzá, majd azzal folytatja: ki tudja, esetleg valamelyik katlanukat bérbe adnák rakétasilónak.

Nyugat-ukrajnai tájakon rakétasilók bérbe adását szóba hozni mostanra éppen olyan lett, mint az akasztott ember házában kötelet emlegetni. 

Igen. 2011-ben jelent meg ez a regény – azzal, hogy változatokat kínál a végnapokra. Így is tett. És még annál is ígyebbül. Ezeket a végnapokat most még inkább közeledni láthatjuk. És már nem is csak azokban az absztrakt terekben, amelyek Bodor Ádám sajátjai. Hanem a képernyőinken is. 

Félelmetes erő – s néha jósló erő – van hát a magyar szépprózában. Most azt kívánjuk, bár ne lenne. Bár ne lett volna. Hiszen ilyen jóslat nélkül akár meg is lettünk volna. S inkább Aliwanka, a verhovinai varrónő és jósnő egyéb jövendöléseinél maradtunk volna.

 

Mert valahol mégis el kell fészkelődnünk

De maga a regény a válasz ezekre a félelmeinkre is. Mert a rozsdafarkúak csak-csak visszatérnek. S az ellenük folytatott, beteg lelkű háború emlékeit feledve megint fészket építenek. De úgy, hogy szárnyaik surrogásából biztonság, meghitt nyugalom árad. Csőreikben ágacskák, pálcikák. 

„Egy pálcika, egy ágacska, aztán megint egy-egy, majd négy vagy öt fűszál. Megint egy-két pálcika, ágacska, négy vagy öt száraz fűszál, aztán egy hosszú hajszál a szamársörényből” – olvasható a regény utolsó oldalán. 

Fészkek épülnek. Mert valahol el kell fészkelődnünk. Méltósággal. Meghitt nyugalommal. Túlélve mindent, ami csak túlélhető. Jó magyar szokás szerint. Minden örökölt keserűségünk ellenére. Az örök alkonyatban is csak a derengő fényeket látva. 

Borítókép: Bodor Ádám (Fotó: Wikipedia/Szilágyi Lenke)

A szerző a Magyar Nemzet főszerkesztője

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Fricz Tamás avatarja
Fricz Tamás

Új politikai korszak a választás után

Ambrus-Jobbágyi Zsófia avatarja
Ambrus-Jobbágyi Zsófia

Magyar Péter kártyavára szépen lassan kezd omladozni

Jeszenszky Zsolt avatarja
Jeszenszky Zsolt

Ezért nem akar az USA békét (2. rész)

Ágoston Balázs avatarja
Ágoston Balázs

Háború a turulszobor ellen

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.