A könyveknek is megvan a maguk sorsa — tartja a latin mondás, ez pedig különösképp igaz a Hannibál feltámasztása című kisregényre (online itt olvasható). Móra Ferenc (1879–1934) éppen száz éve írta viharos utóéletű művét, amely egyébként a zseniális Fábri Zoltán kevésbé zseniális, inkább a kor szellemének megfelelően a nemzeti érzések kifigurázására hivatott 1956-os filmje, a Hannibál tanár úr alapötletét is adta (a film itt tekinthető meg).
Azért is ajánljuk most az írást a magyar széppróza napjára, mert Móra idén 125 éve született, kilencven éve halt meg, a Hannibál feltámasztásának a huszadik században sokat szenvedett, ezúttal már cenzúrázatlan szövege pedig mindössze húsz éve nyerte vissza eredetijét. Mégpedig az író a hagyatékát gondozó dédunokájának, Vészits Andreának köszönhetően. Ekkor került elő Móra kézirata.
A kézirat ugyanis társadalomkritikai megállapításaival előbb a Horthy-korban nem találta a helyét, majd az 1945 utáni kommunista rendszernek nem volt ínyére. Először, 1949-ben az akkori Magyar Nemzet közölte, de erősen cenzúrázott változatban.
Áldozat a korszellemnek
Így távozni voltak kénytelenek a szövegből a szovjetrendszer legelejéről már ismereteket szerzett Móra olyan – olykor keserűségükkel együtt szellemes – megjegyzései, mint például
* „mennyire utáltam a tovarisokat az örökös csókolódzásuk miatt”,
* „másnap sürgős idézőt kapott a Csekához (a szovjet titkosszolgálathoz — a szerk.), és sose jött többet vissza”,
* „a csekaj nem a malacokat igazgató kanászgyerekeket juttatta eszembe, hanem az orosz alkotmány támaszát és talpkövét”,
* „láttam én azt a muszkáknál, hogy mit tesz az, mikor az alsók ütik a felsőket!”,
* „az aranyórám még Moszkvában áldozatul esett a korszellemnek”,
* „kedves kollégám, Ön színről színre látta az orosz felfordulást, mondja, a bolsevizmusnak tulajdonképpen mi a felfogása a munkáról? – Körülbelül az, ami a vásárhelyi parasztnak. Legjobb volna a munkát eltemetni, azt meg, aki szerette, levágni a torára...”
* „tudom, hogy ilyet se evett a komenisták közt”.
De Mórát nem csak ezért, meg az idei évfordulók miatt szeretjük. A magyar széppróza napja 2018 óta Jókai Mór születésnapja. Tavaly, ugyancsak a magyar széppróza napjára írtunk Jókai rendkívüli nyelvi gazdagságáról.
Jókai szókincse legalább a kétszerese annak a repertoárnak, amekkorából ma egy műveltebb magyar publicista merít, illetve több mint az ötszöröse annak, amekkorát az átlagember használ.
Vagyis mi, újságírók is különösen sokat tanulhatunk tőle. Mórának pedig egyáltalán nem kell elbújnia Jókai háta mögött. Sőt. Cenzora nemcsak politikailag kényesnek tartott fordulatait gyomlálta ki a mai irodalmi kánonban alulértékelt, a Kincskereső kisködmönnel előzékenyen az ifjúsági irodalom kategóriájába tessékelt szerző szövegéből, hanem írása nyelvi zamatát is. Ezt már alighanem túlbuzgóságában tette.
Hiszen ma már érthetetlen, vajon miért kellett átírnia a hermát, a pappendeklit, a surculást vagy azt a kifejezést, hogy „törte rám a kórét…”
Móra Ferenc egyik legmagyarabb, talán legzamatosabban és legtősgyökeresebben magyar írónk, ki tudósi pályájának folyamán, régészeti és nyelvészeti búvárkodásainak során sem vesztette el a szoros kapcsolatot, mely eredeténél fogva is a föld népéhez fűzte
– írta a szerzőről Kosztolányi Dezső.
A cenzúra romboló közbeavatkozására Péter László világít rá a 2004-es kritikai kiadáshoz írt utószavában. Péter Móra dél-magyarországi földije, monográfusa, nyelvhasználatának jó ismerője, szegedi nyelvész-irodalomtörténész professzor volt. Néhány éve hunyt el, de még 90 esztendősen is vette a fáradságot, hogy nyelvhelyességi észrevételeivel segítse az akkor még Magyar Idők címmel megjelent lapunk újságíróinak munkáját.
Mórától nem állt távol a humor („Hannibal ante portas. Hannibál, azelőtt portás”), ahogyan a tájnyelvi megfogalmazásoknak az irodalmi nyelvbe való átültetése sem.
Hja, asztad mék nem dutog. Arról gel kontoskottya mótyor kudmány
— adja zöngétlenítve a mássalhangzókat a Bierhuber nevű sváb szájába, aki tehát azt mondja, beszélgetőpartnere nem tudja: a magyar kormánynak kell gondoskodnia az említettekről.
A tájszólás átültetése a korban nem szokatlan. Móra kortársa, a világhírűvé lett James Joyce (1883–1941) főművében, a Hannibálhoz képest három évvel korábban befejezett Ulyssesben így érzékeltet egy, a normától eltérő nyelvi réteget: „I zmellz de bloodz odz an Iridzman”. A zseniális Szentkuthy Miklós (szabad)fordításában: „Keltakakálta kölyköknek é-érzem vérszagát”.
Mindeközben sok más utal arra, hogy Móra nem volt provinciális. Finom utalásait, mint például
nem kellett volna oda se Ossza, se Pélion
vagy
egyik volt Kréta, a másik Naxosz, amikor Thészeuszt és Ariadnét játszottunk, vagy Kolkhisz és Iolkosz, ha Jaszón és Médea került színre
a korabeli olvasó egyszerű görög nyelvi érettségivel is megérthette. Ez pedig 1924-ben még követelmény volt a bölcsészkari felvételhez.
A szerző a Mediaworks főmunkatársa és az MTVA műsorátvevő szerkesztője
Borítókép: Szabó Ernő (Nyúl Béla) és Bessenyei Ferenc (Hannibál) Fábri Zoltán Hannibál tanár úr című filmjének egy jelenetében (Forrás: Nemzeti Filmintézet)
Magyar Széppróza Napja
