Hannibál

A könyveknek is megvan a maguk sorsa — tartja a latin mondás, ez pedig különösképp igaz a Hannibál feltámasztása című kisregényre (online itt olvasható). Móra Ferenc (1879–1934) éppen száz éve írta viharos utóéletű művét, amely egyébként a zseniális Fábri Zoltán kevésbé zseniális, inkább a kor szellemének megfelelően a nemzeti érzések kifigurázására hivatott 1956-os filmje, a Hannibál tanár úr alapötletét is adta (a film itt tekinthető meg).

Azért is ajánljuk most az írást a magyar széppróza napjára, mert Móra idén 125 éve született, kilencven éve halt meg, a Hannibál feltámasztásának a huszadik században sokat szenvedett, ezúttal már cenzúrázatlan szövege pedig mindössze húsz éve nyerte vissza eredetijét. Mégpedig az író a hagyatékát gondozó dédunokájának, Vészits Andreának köszönhetően. Ekkor került elő Móra kézirata.

A kézirat ugyanis társadalomkritikai megállapításaival előbb a Horthy-korban nem találta a helyét, majd az 1945 utáni kommunista rendszernek nem volt ínyére. Először, 1949-ben az akkori Magyar Nemzet közölte, de erősen cenzúrázott változatban.

Áldozat a korszellemnek

Így távozni voltak kénytelenek a szövegből a szovjetrendszer legelejéről már ismereteket szerzett Móra olyan – olykor keserűségükkel együtt szellemes – megjegyzései, mint például

* „mennyire utáltam a tovarisokat az örökös csókolódzásuk miatt”,

* „másnap sürgős idézőt kapott a Csekához (a szovjet titkosszolgálathoz — a szerk.), és sose jött többet vissza”,

* „a csekaj nem a malacokat igazgató kanászgyerekeket juttatta eszembe, hanem az orosz alkotmány támaszát és talpkövét”,

* „láttam én azt a muszkáknál, hogy mit tesz az, mikor az alsók ütik a felsőket!”,

* „az aranyórám még Moszkvában áldozatul esett a korszellemnek”,

* „kedves kollégám, Ön színről színre látta az orosz felfordulást, mondja, a bolsevizmusnak tulajdonképpen mi a felfogása a munkáról? – Körülbelül az, ami a vásárhelyi parasztnak. Legjobb volna a munkát eltemetni, azt meg, aki szerette, levágni a torára...”

* „tudom, hogy ilyet se evett a komenisták közt”.

De Mórát nem csak ezért, meg az idei évfordulók miatt szeretjük. A magyar széppróza napja 2018 óta Jókai Mór születésnapja. Tavaly, ugyancsak a magyar széppróza napjára írtunk Jókai rendkívüli nyelvi gazdagságáról.

Jókai szókincse legalább a kétszerese annak a repertoárnak, amekkorából ma egy műveltebb magyar publicista merít, illetve több mint az ötszöröse annak, amekkorát az átlagember használ.

*Jókai Mór a dolgozószobájában az 1890-es évek végén. Forrás: Wikipédia*

Vagyis mi, újságírók is különösen sokat tanulhatunk tőle. Mórának pedig egyáltalán nem kell elbújnia Jókai háta mögött. Sőt. Cenzora nemcsak politikailag kényesnek tartott fordulatait gyomlálta ki a mai irodalmi kánonban alulértékelt, a Kincskereső kisködmönnel előzékenyen az ifjúsági irodalom kategóriájába tessékelt szerző szövegéből, hanem írása nyelvi zamatát is. Ezt már alighanem túlbuzgóságában tette.

Hiszen ma már érthetetlen, vajon miért kellett átírnia a hermát, a pappendeklit, a surculást vagy azt a kifejezést, hogy „törte rám a kórét…”

Móra Ferenc egyik legmagyarabb, talán legzamatosabban és legtősgyökeresebben magyar írónk, ki tudósi pályájának folyamán, régészeti és nyelvészeti búvárkodásainak során sem vesztette el a szoros kapcsolatot, mely eredeténél fogva is a föld népéhez fűzte

– írta a szerzőről Kosztolányi Dezső.

A cenzúra romboló közbeavatkozására Péter László világít rá a 2004-es kritikai kiadáshoz írt utószavában. Péter Móra dél-magyarországi földije, monográfusa, nyelvhasználatának jó ismerője, szegedi nyelvész-irodalomtörténész professzor volt. Néhány éve hunyt el, de még 90 esztendősen is vette a fáradságot, hogy nyelvhelyességi észrevételeivel segítse az akkor még Magyar Idők címmel megjelent lapunk újságíróinak munkáját.

Mórától nem állt távol a humor („Hannibal ante portas. Hannibál, azelőtt portás”), ahogyan a tájnyelvi megfogalmazásoknak az irodalmi nyelvbe való átültetése sem.

Hja, asztad mék nem dutog. Arról gel kontoskottya mótyor kudmány

— adja zöngétlenítve a mássalhangzókat a Bierhuber nevű sváb szájába, aki tehát azt mondja, beszélgetőpartnere nem tudja: a magyar kormánynak kell gondoskodnia az említettekről.

A tájszólás átültetése a korban nem szokatlan. Móra kortársa, a világhírűvé lett James Joyce (1883–1941) főművében, a Hannibálhoz képest három évvel korábban befejezett Ulyssesben így érzékeltet egy, a normától eltérő nyelvi réteget: „I zmellz de bloodz odz an Iridzman”. A zseniális Szentkuthy Miklós (szabad)fordításában: „Keltakakálta kölyköknek é-érzem vérszagát”.

Mindeközben sok más utal arra, hogy Móra nem volt provinciális. Finom utalásait, mint például

nem kellett volna oda se Ossza, se Pélion

vagy

egyik volt Kréta, a másik Naxosz, amikor Thészeuszt és Ariadnét játszottunk, vagy Kolkhisz és Iolkosz, ha Jaszón és Médea került színre

a korabeli olvasó egyszerű görög nyelvi érettségivel is megérthette. Ez pedig 1924-ben még követelmény volt a bölcsészkari felvételhez.

A szerző a Mediaworks főmunkatársa és az MTVA műsorátvevő szerkesztője

Borítókép: Szabó Ernő (Nyúl Béla) és Bessenyei Ferenc (Hannibál) Fábri Zoltán Hannibál tanár úr című filmjének egy jelenetében (Forrás: Nemzeti Filmintézet)