Egyetlen pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy a magyar széppróza napját melyik csodálatos magyar regény kapcsán köszöntsem. Nem mintha nem lenne a prózairodalmunk végtelenül gazdag, pazar és kimeríthetetlen, de hiszem, hogy mindenkinek van olyan regény, olyan irodalmi alkotás a szívében, ami valamilyen személyes okból nagyon kedves a számára. Így vagyok én Molnár Ferenc örökbecsű művével, A Pál utcai fiúkkal.
Molnár ifjúsági regénye először 1906-ban, a Tanulók Lapja című folyóiratban jelent meg folytatásokban. Könyv alakban pedig elsőként a Franklin-Társulatnál látott napvilágot, 1907-ben. Azóta ez a regény meghódította az egész világot. Számtalan nyelvre lefordították és több országban, így Olaszországban, Brazíliában és Lengyelországban kötelező vagy ajánlott iskolai olvasmány. Többször megfilmesítették a művet, először az olaszok, majd az amerikaiak készítettek belőle filmet, és természetesen Fábri Zoltán révén született egy magyar–amerikai koprodukciós változat is, amely az első hivatalos magyar Oscar-jelölés volt 1969-ben. Ifjúsági regényként tartja számon a kánon, de Molnár regénye sokkal több annál. Hiszen olyan egyetemes kérdéseket vet fel, amelyek a mai modern társadalomban is jelen vannak, élő, aktuális problémák. Engedjék meg, hogy a magyar kultúra napjára írt jegyzetemhez hasonlóan ezúttal is egy személyes élményemen keresztül próbáljam meg megmutatni A Pál utcai fiúk csodáját.

Tíz–tizenkét éves lehettem, amikor házi feladatként azt kaptuk a nyári szünidőre, hogy készítsünk egy olyan speciális olvasónaplót Molnár Ferenc művéről, amelybe saját magunkat is beleírjuk. Nyár volt, nem igazán foglalkoztam ezzel a kérdéssel, sokkal inkább azzal, hogy éppen hol, milyen kis pályán tudjunk focizni, mert nem sok lehetőségünk volt a lakótelepen kergetni a bőrt. Volt azonban egy vörös salakos pálya, kézilabdakapukkal a kiserdő mellett, ami egy vállalat tulajdonában volt, így természetesen mindig zárva volt a kapuja, és ráadásul tüskés kerítés védte az illetéktelen betolakodóktól. Nos, mi rendszeresen ide jártunk focizni, őrületes derbiket játszottunk egymással. De nagyon veszélyes volt ide bejutnunk, mert a pályát egy nagyon morcos öreg bácsi őrizte, és nagyon nem szerette, hogy mi rendszeresen bemásztunk a kerítésen játszani. Eleinte kifigyeltük, mikor nem látja az öreg, hogy bemászunk a kerítésen, majd összebarátkoztunk az öreg unokájával, Jancsival, aki a nyarat itt töltötte a nagyapjánál. Ő segített nekünk úgy, hogy rendszeresen kilopta a kapu kulcsát és beengedett minket a salakos pályára. Jancsi születési rendellenesség miatt az egyik lábára sántított, így ő nem tudott velünk focizni, de nagyon szerette nézni, ahogy játszunk.