Egyetlen pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy a magyar széppróza napját melyik csodálatos magyar regény kapcsán köszöntsem. Nem mintha nem lenne a prózairodalmunk végtelenül gazdag, pazar és kimeríthetetlen, de hiszem, hogy mindenkinek van olyan regény, olyan irodalmi alkotás a szívében, ami valamilyen személyes okból nagyon kedves a számára. Így vagyok én Molnár Ferenc örökbecsű művével, A Pál utcai fiúkkal.

Molnár ifjúsági regénye először 1906-ban, a Tanulók Lapja című folyóiratban jelent meg folytatásokban. Könyv alakban pedig elsőként a Franklin-Társulatnál látott napvilágot, 1907-ben. Azóta ez a regény meghódította az egész világot. Számtalan nyelvre lefordították és több országban, így Olaszországban, Brazíliában és Lengyelországban kötelező vagy ajánlott iskolai olvasmány. Többször megfilmesítették a művet, először az olaszok, majd az amerikaiak készítettek belőle filmet, és természetesen Fábri Zoltán révén született egy magyar–amerikai koprodukciós változat is, amely az első hivatalos magyar Oscar-jelölés volt 1969-ben. Ifjúsági regényként tartja számon a kánon, de Molnár regénye sokkal több annál. Hiszen olyan egyetemes kérdéseket vet fel, amelyek a mai modern társadalomban is jelen vannak, élő, aktuális problémák. Engedjék meg, hogy a magyar kultúra napjára írt jegyzetemhez hasonlóan ezúttal is egy személyes élményemen keresztül próbáljam meg megmutatni A Pál utcai fiúk csodáját.

Tíz–tizenkét éves lehettem, amikor házi feladatként azt kaptuk a nyári szünidőre, hogy készítsünk egy olyan speciális olvasónaplót Molnár Ferenc művéről, amelybe saját magunkat is beleírjuk. Nyár volt, nem igazán foglalkoztam ezzel a kérdéssel, sokkal inkább azzal, hogy éppen hol, milyen kis pályán tudjunk focizni, mert nem sok lehetőségünk volt a lakótelepen kergetni a bőrt. Volt azonban egy vörös salakos pálya, kézilabdakapukkal a kiserdő mellett, ami egy vállalat tulajdonában volt, így természetesen mindig zárva volt a kapuja, és ráadásul tüskés kerítés védte az illetéktelen betolakodóktól. Nos, mi rendszeresen ide jártunk focizni, őrületes derbiket játszottunk egymással. De nagyon veszélyes volt ide bejutnunk, mert a pályát egy nagyon morcos öreg bácsi őrizte, és nagyon nem szerette, hogy mi rendszeresen bemásztunk a kerítésen játszani. Eleinte kifigyeltük, mikor nem látja az öreg, hogy bemászunk a kerítésen, majd összebarátkoztunk az öreg unokájával, Jancsival, aki a nyarat itt töltötte a nagyapjánál. Ő segített nekünk úgy, hogy rendszeresen kilopta a kapu kulcsát és beengedett minket a salakos pályára. Jancsi születési rendellenesség miatt az egyik lábára sántított, így ő nem tudott velünk focizni, de nagyon szerette nézni, ahogy játszunk.

Történt egyszer, hogy a meccsünk közben hirtelen megjelent az öreg, kezében a görbe botjával, és üldözni kezdett minket. Futottunk, ahogy csak bírtunk, sorban másztak át a társaim a kerítésen, de sajnos a kapusunk, az egyik legjobb barátom, Gabika fennakadt a kerítés egyik fránya tüskéjén, nekem kellett őt átsegítenem, de ezzel annyi időt veszítettem, hogy az öreg fülön csípett. Berángatott az irodájába és vallatni kezdett, hogy ki engedett be minket, mert neki bizony feltűnt volna, ha ennyi kissrác átmászott volna a kerítésen. Nagyon féltem, hogy most mi lesz. Közben láttam a kisablakon keresztül, hogy Jancsi kint sír, és a tenyerébe temeti az arcát. Kaptam két jókora pofont, de nem árultam el Jancsit. Sajgott az arcom, tűzpiros lett és annyira égett, hogy a patakban lecsorgó, forró könnyeimet is hűsítőnek éreztem. De nagyon büszke voltam, mert amikor az öreg kivezetett az utcára és elengedett, a kerítésen keresztül láttam, ahogy Jancsi rám mosolyog megkönnyebbülten és mankójára támaszkodva, bicegve eltűnik az egyik faház mellett. A társaimnak elmeséltem a történetet, mondanom sem kell, hogy nagyon felnéztek rám. Ezt a felejthetetlen élményemet természetesen beleírtam az olvasónaplóba, hiszen nyári hőstettemmel büszkén, emelt fővel kerülhettem be a gittegyletbe, a Pál utcai fiúk közé, és talán egyből csupa nagybetűvel.