Hogy – Thomas Mannt, pontosabban gyönyörűen magyarított gondolatát parafrazeálva – milyen mélységes mély a magyar irodalomnak kútja, arra újra és újra rádöbbenhetünk, amikor csak szóba kerül, ki a kedvenc írónk. Meg lehet ilyet egyáltalán válaszolni? Ki lehet ragadni egyetlenegyet abból a sokaságból, akik gyerekkorunk óta velünk vannak, akik hű kísérőink utunkon?
Aligha. Legfeljebb rövid felsorolást lehet tenni, esetleg azt mondani, hogy kisiskolásként, majd kamaszként, aztán fiatal felnőttként és később kit olvastunk éppen a legszívesebben. S bár ez a felkérés sem arról szólt, hogy „a” kedvencről írjunk valamit, de a komoly dilemmában, hogy a sokaságból mégis kiről, s miről szóljak pár szót, segítségül jött – nem először – Kosztolányi.
Egyik legfrissebb olvasmányélményem ugyanis az Esti Kornél. Az író híres alteregója, akit ő így mutat be:
„Hogy ki volt ő nekem és mi volt, azt bajos volna töviről hegyire elmondani. Ilyesmire nem is vállalkozhatnék. Emlékezetem nem oly régi, mint barátságunk. Ennek kezdete még csecsemőkorom ősemberi homályába vész el. Mióta az eszem tudom, közel volt hozzám.”
Izgalmas felütése ez egy könnyed-mély, szellemes-búskomor novellafüzérnek. Már iskolásként is szívesen olvastam, ráadásul olyan – ritka – korszakomban is, amikor éppen nem annyira akarózott olvasni. S most, nem túlzás, egészen lenyűgözött. Nem csak az a Kosztolányit jellemző elegancia, ahogy a magyar nyelvvel, a mondatokkal bánik. Hanem az a szellemesség és vagányság is, ahogy a novellák történeteit fűzi. Van itt minden: alteregó, aki „ki meri mondani, amit gondoltam”, a boldog békeidők fiumei kiruccanása, látogatás a „becsületes városban”, kellemetlen írótársak, elkölthetetlen mennyiségű pénz, furcsa csókok és szerelmek, vízbe lökött életmentő, az egyesületi üléseket végigalvó elnök, s egy egyszerűnek tűnő városi villamosozás apokaliptikus küzdelmei. No és persze ars poeticának beillő sorok:
„Én írónak készülök. Ha egyszer majd megtanulom ezt a nehéz mesterséget – mert méltóztassék elhinni, ezt tanulni is kell: folyton virrasztani, szenvedni, megérteni önmagunkat és másokat, kegyetlennek lenni önmagunkhoz és másokhoz –, szóval akkor, egyszer talán meg is írom ezt. Nagyon nehéz téma. De engem ilyesmi érdekel. Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl s a lehetetlent kísérli meg.”
S nem utolsósorban finom, intelligens humor: „Itt az igazmondás oly általános – folytatta barátom –, hogy mindenki egyformán gyakorolja. Hallgasd például az alábbi apróhirdetéseket – és olvasni kezdett különböző újságokból: – Rovottmúltú, többszörösen büntetett, fegyházviselt pénztáros állást keres… Idegbeteg nevelőnő kisgyermekek mellé ajánlkozik… Nyelvtanár, aki a francia nyelvet göcseji tájszólással beszéli, s a helyes kiejtést növendékeitől óhajtaná elsajátítani, még néhány szabad órával rendelkezik…”
Magyar Széppróza Napja 
