„Hárfaszó és fuvolaének csengett messzire a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat. Egyszerre megálltunk a zöld mező és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a szemeinkből sűrűn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak. Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlőit, melyekkel engemet sohasem szoptatott. Ő pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.”

Amikor ezeket a finom, lágy, ugyanakkor filmszerűen megfogalmazott és papírra vetett, káprázatos sorokat olvastam, egyszerre kérlelhetetlenül zokogni kezdtem, és csak hullottak a könnyeim. Talán egész éjjel sírtam, nem tudom már pontosan, de az egészen biztos, hogy aznap tudtam először aludni azóta, hogy meghalt édesanyám. Mérhetetlen bánatom és keserűségem távozott akkor belőlem, és szép lassan el tudtam fogadni, hogy ő nincs többé, és immár végérvényesen, megmásíthatatlanul felnőtt lettem.

Ezért tartozom hálával Csáth Gézának és rajta keresztül az egész magyar irodalomnak, és természetesen a csodálatos magyar nyelvnek, hogy ilyen mesebeli gyógyító erővel bír. Segítségül lehet hívni mindig, ha baj van, ha éppen sírnunk kell vagy nevetnünk, örömünk van vagy éppen bánatunk.

Hódolat az irodalomnak és a halhatatlan magyar kultúrának!

A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának vezetője

Borítókép: Csáth Géza (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)