Szüleimnek hatalmas házikönyvtára volt, gyakorlatilag könyvek közt nőttem fel, ezért már nagyon fiatalon megszerettem az olvasást és a magyar irodalmat.
Gyerekként nagyon tetszett, már csak a finom tapintása miatt is az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott, halinakötéses Nyírő-sorozat, Uz Bencétől a Sibói bölényen át egészen a Jézusfaragó emberig. De nagyon szerettem az összes nagy magyar írót, Jókaitól, Gárdonyin át egészen Mikszáth Kálmánig. Gyönyörű szép, aranyozott kötésű Mikszáth-sorozat is díszítette a könyvespolcunkat, az 1800-as évek végéről, a Révai Testvérek kiadásában. Emlékszem, hogy anyám rendszerint szelíden rám szólt, amikor a kezembe vettem egy-egy becsesebb példányt, és törökülésben lekuporodtam a szőnyegre olvasni, hogy óvatosan lapozgassam, mert a könyveknek múltjuk van, és azt tisztelni kell.
Volt azonban egy könyv, ami gyerekkoromban különösen felkeltette az érdeklődésemet.
A legfelső polc legvégén helyezkedett el, közvetlenül az ablak mellett. Nem volt antik, sőt kimondottan csúnya, kopott volt a gerince a többi könyvhöz képest. Csáth Géza: A varázsló halála című novelláskötete volt az, egy válogatás a hatvanas évekből. Tetszett a varázsló szó talán, azért voltam rá annyira kíváncsi, vagy csak azért, mert anyám azt mondta, ezt ne olvasd még el, ehhez túl kicsi vagy. Nem is olvastam el nagyon sokáig.
Természetesen később az egyetemen megismertem Csáth Géza munkásságát. Olvastam a tragikus sorsát és az irodalmi utóéletét, a szomorú, de mégis felemelő ködlovagságát. Tetszettek is az írásai, de igazán nem lettek a kedvenceim. Mégis örökre hálás leszek Csáth Gézának. Hogy miért? Ha megengedik, elmesélem önöknek.
Amikor anyám nagyon beteg lett, és kórházba került, minden nap bent voltam nála hosszú, nehéz órákat, ahogy időm engedte, hol délelőtt, hol délután, hol pedig az esti látogatási időben. Amikor már sajnos kómába esett, és nem tudtam már vele beszélni, akkor is bementem mindig hozzá. Volt, hogy elaludtam mellette, azon a kényelmetlen kisszéken, ami a kórházi ágyakhoz tartozik, és a nővér ébresztett fel, hogy vége a látogatásnak. Nagyon nehéz időszak volt, soha nem fogom elfelejteni. Hetekig jártam be hozzá, míg egy szomorú, borongós novemberi napon felhívtak a kórházból, hogy meghalt édesanyám. Megmagyarázhatatlan ürességet éreztem, mint aki mindent elveszített hirtelen az életében, de nem tudtam sírni. A temetésen sem sírtam, emlékszem, hideg, csúnya, zegernye idő volt. A rokonok, barátok, ismerősök sorban jöttek oda hozzám részvétet kívánni, majdnem mindenki sírt, csak én nem tudtam. Otthon is csak néztem magam elé üveges tekintettel. Olyan érzés volt, mintha egyszerre elfogyott volna az út a lábam alól, és csak a levegőben lépkednék kilátástalanul, nem találtam a helyemet, nem láttam a jövőmet.
Egyik este azonban megakadt a szemem azon a csúnya, kopott gerincű Csáth-köteten, amit gyerekkoromban nagyon szerettem volna elolvasni, csak édesanyám nem engedte.
Akkor először életemben leemeltem a polcról a könyvet, belelapoztam, és találtam benne egy novellát, az volt a címe, hogy Találkoztam anyámmal. Csáth ebben a novellában gyönyörűen mesél el egy látomást, egy csodás, mesebeli találkozást a halott édesanyjával.
„Hárfaszó és fuvolaének csengett messzire a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat. Egyszerre megálltunk a zöld mező és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a szemeinkből sűrűn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak. Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlőit, melyekkel engemet sohasem szoptatott. Ő pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.”
Amikor ezeket a finom, lágy, ugyanakkor filmszerűen megfogalmazott és papírra vetett, káprázatos sorokat olvastam, egyszerre kérlelhetetlenül zokogni kezdtem, és csak hullottak a könnyeim. Talán egész éjjel sírtam, nem tudom már pontosan, de az egészen biztos, hogy aznap tudtam először aludni azóta, hogy meghalt édesanyám. Mérhetetlen bánatom és keserűségem távozott akkor belőlem, és szép lassan el tudtam fogadni, hogy ő nincs többé, és immár végérvényesen, megmásíthatatlanul felnőtt lettem.
Ezért tartozom hálával Csáth Gézának és rajta keresztül az egész magyar irodalomnak, és természetesen a csodálatos magyar nyelvnek, hogy ilyen mesebeli gyógyító erővel bír. Segítségül lehet hívni mindig, ha baj van, ha éppen sírnunk kell vagy nevetnünk, örömünk van vagy éppen bánatunk.
Hódolat az irodalomnak és a halhatatlan magyar kultúrának!
A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának vezetője
Borítókép: Csáth Géza (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)
