Amikor arról olvastunk, hogy ellopták az amerikai támaszpont üzemanyagát, egy betonhidat, egy komplett belvárosi háztetőt, a hegyekről az erdőt, hogy a digitalizációs hatóság elnöke lopott autóval közlekedett meg hasonló ínyencségeket, még nem gondoltunk semmi rosszra.
Csak jót nevettünk, ahogy máskor is szoktunk, amikor ilyen egyedi, meglepő és mulatságos népszokásról olvasunk a mioritikus térben, aztán poénból még be is írtuk a keresőbe, hogy: „Romániában elloptak egy…” kezdetű mondatot, mire szembejött velünk a valóság. Több ezer találat, tokkal, vonóval; híddal, többtonnányi üzemanyaggal, gyulafehérvári háztetővel, erdővel. Anyám tyúkja csak azért nem volt köztük, mert az már öreg szegény, hálni jár belé a lélek, levágni sem érdemes.
Különben is, bő száz év alatt megszoktuk, hogy ne szóljunk bele. Különösen, hogy mindig mi vagyunk azok, akiket folyton lopással gyanúsítanak. Ceausescutól Johannisig mindenki élt a gyanúperrel, hogy viszik a magyarok Erdélyt. Persze nem most, de holnap biztosan! Még azt is hozzáteszik tudálékosan, hogy a kertek alatt. El kell hát engedni a harapós kutyát…
Gyorsan eltelt ez a bő száz év. Megszoktuk, hogy itt mindig eltűnik valami. Mint a nyuszi a cilinderből. Aztán a cilinder is. Nem ismerjük a varázsszót, velünk már csak azt szokták közölni, hogy valami megint eltűnt. Mi meg csak csendesen nevetgélünk: hö-hö.
