Így esett, hogy azután Jancsi belépője – Ninh Duc Hoang Long László előadásában – szépen fölkerült az egyik autós válogatás CD-mre (a Simándy-féle változat mellé). Amikor utazunk valahová, a gyerekeim is vele éneklik.

Olvasom tovább az interjút. „Életem legnagyobb fordulópontja öt évvel ezelőtt volt, amikor az államfőtől megkaphattam a magyar állampolgárságot. Attól fogva, hogy az eskütételben elmondtam: »Magyarországnak hű állampolgára leszek«, kezdtem magyarnak érezni magam. A mostani, március 15-i alkalom azonban más volt, mint az eddi­giek. Hogy azon a történelmi helyszínen léphettem fel, ahol 175 évvel ezelőtt a márciusi ifjak forradalmat kezdtek a nemzeti szabadságért, új érzéseket hívott elő bennem. Művész vagyok, ezt tudtam tenni: teljes szívemmel, lelkemmel és tiszteletemmel énekeltem a régi hősöknek és Magyarországnak.”

Átjött, éreztük.

S miközben március 15-én Ninh Duc Hoang Long László negyvennyolcas hőseink tiszteletére, szívből-lélekből énekelte a Hazám, hazámat a Nemzeti Múzeum előtt, a másik Magyarország képviselői pár utcával arrébb az öklüket rázták és ugyanúgy Brüsszel meg Washington beavatkozását követelték a magyar szabadság elfojtására, mint az év többi napján. E másik Magyarország képviselői (noha többségük itt született a Kárpát-medencében) nem tisztelik hőseinket, és nem ünnepelnek a nemzeti ünnepen, hanem „tüntetnek”. Mert nekik csupán ennyiről szól ez az ország. (Szónokukat idézve: „ez a k…rva ország”.) 

De vissza a mi Lászlónkhoz! „Egyetlen magyar zeneszerzőről, Liszt Ferencről hallottam csak korábban. És ez volt az egyik oka, amiért Magyarországra jöttem, a róla elnevezett Zeneakadémiára. Tiszta lappal érkeztem, a két tanárom Kiss-B. Atilla és Cseh Dalma írtak fel erre a tiszta lapra mindent! Sok értékes tudást kaptam és kapok a mai napig tőlük, szívből tanítanak engem, nélkülük nem sikerült volna. Kiss-B. Atilla évek óta a keresztapukám is – Ninh Duc Hoang Long László vagyok egyébként –, és nemcsak a zenével, hanem az élettel kapcsolatos dolgokban is mindig mellettem áll.”

E mondatait azért idézem, hogy látszódjék: ez a fiatalember nemcsak Isten áldotta tehetség, de szerény és hálás is. És nem csupán tanárainak, hanem második hazájának is. Hiszen az interjú végén így fogalmaz: „Akárcsak a feleségemnek, úgy nekem is Vietnam a szülőhazám, Magyarország az otthonom. Bár a nyelv tényleg nagyon nehéz, még tíz év után is gyakran rossz akcentussal beszélek, és hosszú időbe telt megszoknom a hideg teleket is, Magyarország mindent megadott nekem. Tudást. Emberséget. Kedvességet. A keresztszüleimet. A legértékesebb ajándékok pedig a drága kislányaim, akik ezen a szent földön születtek. Örökre itt tervezünk maradni. Én tényleg komolyan gondoltam az eskü szavait, hogy »Magyarországnak hű állampolgára leszek«.”

Nehéz meghatottság nélkül olvasni e sorokat. (Nekem nem is sikerül.) Különösen ilyen időkben, amikor kintről és bentről annyi bántás, rágalom zúdul ránk. Amikor Magyarországot lábtörlőnek használják olyanok, akiknek halvány segédfogalmuk sincs róla, kik vagyunk – nem is kíváncsiak rá. Lám, itt van Kim Lane Scheppele amerikai balliberális politológus, a Princeton Egyetem szociológiatanára, aki még a nemzeti ünnepünkön sem bírta megállni, hogy belénk ne rúgjon. (S rúgásából kijutott Ninh Long Lászlónak, ennek a szerény és kedves fiatalembernek is.) Ezt írta: „Most már tudjuk, hogy néz ki a patriotizmus Magyarországon! A férfiak 1930-as évekbeli katonai ruhát viselnek, a hölgyek pedig úgy öltöznek, mint A szolgálólány meséjében!”

Elém tolakodik egy néhány évvel ezelőtti eset. Uj Péter, a 444 főszerkesztője gonosz tréfát űzött Liu Shaolin Sándor gyorskorcsolyázó olimpiai bajnokunkkal. Így élcelődött rajta, amikor kizárták egy versenyből: „Lökött a kínai vendégmunkás.” (A főszerkesztő mentségére szóljon: később bocsánatot kért.) Akkor azt írtam Ujnak: „Sándor Magyarországon született magyar ember, akinek édesanyja magyar, édesapja kínai, ő pedig magyarnak tartja magát. Mi pedig pont úgy szeretjük őt, mint minden magyart, és örülünk, hogy ilyen kincsünk van. Ha apja-anyja hottentotta lenne, de ő magyarnak tartaná magát, akkor is ugyanúgy szeretnénk. Mert a magyar egy végtelenül befogadó, türelmes, szeretetteli nép. Ilyen volt mindig, és ilyen is marad. Azért vagyunk ilyen szépek, okosak és szerények [irónia!], mert bennünk ezernyi nép vére összevegyült, és pompás elegyet alkotott. Így fordulhat elő, hogy legnagyobb költőink, hadvezéreink, szabadsághőseink vagy éppen olimpiai bajnokaink között számosan vannak, akiknek felmenői magyarul sem tudtak. És gyermekük mégis úgy szereti Magyarországot, hogy az életét adná érte. Ahogy Illyés Gyula megfogalmazta: »Magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga«.”
Illyés mondata a lényeg. Örök érvényű.

Ninh Long László tehát esküt tett, s ahhoz hűen örökre itt tervez maradni. Így legyen! Azt hiszem, ennek minden jóakaratú magyar ember örül.

Borítókép: Ninh Long László (Fotó: MTVA/Képernyőkép)