Teljesen kretén „alkotókkal” kellett pár szót váltanom, akiket a rendszer végkimerülésig támogatott. Botrányosan rossz filmekre, sok naiv rácsodálkozóra és iszonyatos mennyiségű sznobra is emlékszem. Nyilvánvaló, hogy miután elmenekültem a filmszemléről, inkább régi magyar filmeket nézegettem gyógyulás gyanánt. 

A liberális versenyfilmek sok-sok száz millió forintos büdzséjének eszmei hasznát az a néhány ezer néző jelezte, aki egyáltalán betévedt a moziba. Nagy kár, hogy húsz évig senkinek nem jutott eszébe, hogy feltegye azt a nagyon is indokolt kérdést, miért kell támogatni filmes amatőröket, miközben valódi művészek sokasága várja a kiugrás lehetőségét. Persze csak akkor lehetett esélyük, ha lefekszenek ennek a társaságnak, akiknek az apjuk, anyjuk, a fél családfájuk ugyanazokban a körökben mozgott, ahol ők is. Vagyis nem a tehetséget, hanem a régi kapcsolatrendszert szabták fokmérőnek; illeszkedni kellett, aztán simulni, hallgatni, bólogatni.

Annak a néhány ezer liberális kitartottnak az eszelős gyűlölete, akik soha semmit nem alkottak, mert tehetségtelenek, de már a bemutató előtt tudják, hogy minden, ami tőlünk jön, csakis rossz lehet. Soha egyetlen alkalommal sem írták le, mondták el, hogy bocsánat, ti nem a mi szellemi holdudvarunkhoz tartoztok, mégis nagyszerű ez a film, ez a festmény, szuper a regény, remek a dal. Mi elismerjük a tehetséget akkor is, ha kommunista vagy liberális az illető, mert hát a tehetség egyszerűen tehetség, de értünk, velünk, hozzánk a baloldalról nincs átjárás.

A jobboldalon mindenki hülye, kivétel talán csak az lehet, szigorúan átmenetileg, akire valamikor kiterjedt a fennhatóságuk, vagy most is hódolni készül. A többiek, a szabad emberek: szerintük kuka. A maguk munkája ellenben állandóan remek, ők született zsenik, köztük egyetlen hülye, egyetlen tehetségtelen sincs. Ha tehetnék, még ma is élvezettel kaserolnák egymást a Corvin előcsarnokában azzal a mesével, hogy övék itt a tér, és örökké az is marad. Mindeközben lassan fordul a színpad, és a sok jó hír között talán a legjobb, hogy elkészülnek azok a történelmi filmek, amelyeket már húsz-harminc éve el kellett volna készíteni. Hogy miért? Mert csakis a közönség a fontos.

Aki ezt nem érti, aki nem másoknak játszik, ír, dalol, fest, hanem pusztán önmagáért, miközben valami rettenetesen elszállt önszeretet fűti, nem művész, hanem iparos. Talán ügyes, talán nem, de soha nem lehet a legjobbak között.

Nemrégen magam is részt vettem alkotóként az egyik új filmünkben, nyilván a mostani írásom után kiderül majd, hogy azt is csupa tehetségtelen ember szülte. Sebaj, szerintem jó lett, és tudom, hogy sok nézőnek tetszik majd. 

Azonban – és ezt az olvasónak tudnia kell – filmet, különösen jó filmet készíteni sok hónapos, megfeszített munkával jár, már az alapokat sem adják ingyen, nemhogy a végeredményt.

Egyáltalán nem fontosak az agymenéseik, már eddig is rengeteg pénzt és időt elköltöttünk rájuk. Esetleg helyezzék magukat piaci alapra, ha annyira jók, úgyis küld dollárokat az amerikai nagybácsi.

Ha a magyar emelkedő nemzet, és mi valóban elhisszük, hogy hazánk sorsán mindig egy kicsit igazítani kell, akkor tartozunk egymásnak a tiszta beszéddel. A nemzeti kultúra ügyében különösen. 

Kellő eréllyel emlékeztetjük a túloldalt: a még be nem mutatott, de már támadott filmek alkotóival az égvilágon semmi baj. Jó, hogy szívvel és ésszel mérik a magyar kultúrát, éppen ideje annyi szerencsétlenkedés után. Sokkal izgalmasabb kérdés, hogy milyenek lesznek az új magyar filmek. Ha jók, nem hallgatjuk el, ha rosszak, azt is megírjuk. 

Hiszen ezek „csak” filmek, és ha nem hinnénk abban, hogy kulturális honfoglalás zajlik mindkét részről, azt is mondhatnánk, hogy ennyi kardcsörtetést nem ér az egész vita. Csakhogy a tét egészen más, nem is a filmekről van szó. Hanem arról, hogy a magyar nemzeti kultúra underground termék lesz-e, vagy sikerül felemelni, eljuttatni emberek millióihoz határon innen és túl. 

Mélységesen hiszek abban, hogy az utóbbi folyamat már zajlik, annál is inkább, mert átéltem a kilencvenes éveket. Márpedig a mai világban nem is kevés, ha emlékszünk a múltra és látjuk az új irányt. Erre azoknak is szüntelenül emlékezniük kell, akik felelősek a magyar kultúra irányításáért, formálásáért.

Borítókép: Rákay Philip (Forrás: Facebook/Rákay Philip)