Sokakhoz eljutott már az örvendetes hír, hogy Nagykároly szobrot állított Kölcsey Ferencnek, nemzeti imádságunk költőjének. Sajnos az örömbe azóta egyre több üröm vegyül: már az emlékműavatás ünnepélye sem lehetett botránykeltéstől mentes, ugyanis a rendezvényt román szélsőségesek alpári módon megzavarták; most pedig az a hír borzolja a kedélyeket, hogy a megyei művelődési igazgatóság pénzbüntetésben részesítette a város önkormányzatát, amiért a szobor talapzatán nem található román felirat. Megjegyzendő, hogy az emlékművön a költő nevén kívül mindössze a Himnusz harmadik sora – „Nyújts feléje védő kart” – szerepel, a példás gyorsasággal intézkedő hatóság szigorú fellépése tehát felettébb aggályos.
A nagykárolyi szoborügyet azonban – mivel az a napjainkra jellemző külhoni magyar sors szempontjából rendkívül tanulságos – érdemes alaposabban is áttekinteni, annál is inkább, mert az utóbbi évek erdélyi eseményei tükrében meg kell állapítanunk, hogy sajnos nem elszigetelt jelenségről van szó.
Nagykároly az a város, ahol szinte minden a Károlyi grófokról szól, hiszen a honalapítástól egészen Trianonig ez a Kaplony nembeli ősi család bírta a környéket. Éppen az ő politikai befolyásuknak köszönhető, hogy a Monarchia széteséséig (sőt egy rövid ideig még tovább is) Nagykároly volt Szatmár vármegye székhelye, noha a gazdasági élet központját jelentő Szatmárnémeti már az első világháború előtt is kétszer népesebb volt nála. Mint a környék legtöbb települése, egykori országközépi fekvését elveszítve, színmagyar városként került Románia fokozott bizalmatlansággal kezelt nyugati határsávjába. A szatmári sík a földrajzi adottságon túl etnikai-gazdasági viszonyai okán is a magyar Alföldhöz kapcsolódik, így nem meglepő, hogy erre a térségre az impériumváltás után berendezkedő új államhatalom különös figyelmet fordított.
Bár Nagykárolyt az erőltetett iparosítás – amely Romániában (is) a betelepítések mozgatórugója volt – csak kisebb mértékben érintette, a Ceauşescu-korszakban több panelházas lakótelep is kinőtt a földből, a várost bekerítő román telepesfalvak létesítéséről nem is beszélve. Bár az idő a román nacionál-kommunizmusnak dolgozott, nem volt elég hosszú ahhoz, hogy a város etnikai arányait kellő mértékben megváltoztassa: a korábban egy-két százalékot kitevő románság aránya a ’89-es fordulat idejére megközelítette ugyan az ötven százalékot, de nem tudott a magyarságon felülkerekedni. Így lehetséges az, hogy Nagykárolynak ma is magyar polgármestere van, de itt az egyensúlyozásra különösen oda kell figyelni, mivel a magyarok aránya 54 százalék körül mozog.
