A nagy terv tehát, az utódállami stratégák által megnyugtatónak vélt kettő az egyhez arány beállítása – vagyis a magyarság leszorítása egyharmad alá románok betelepítése révén – nem sikerült, a húszezer lakosú város magyarsága pedig az utóbbi időben egyre több életjelet adott magáról. Említésre méltó a Károlyi család lovagvárakra emlékeztető csodás kastélyának felújítása, a városi színház megmentése, de a hajdani Kereskedelmi és Iparbank századfordulós palotájáról is olvashattunk, miután néhány éve megvásárolta a magyar állam. Ebbe a sorba illeszkedik Kölcsey Ferenc szobrának felállítása, aki amellett, hogy a magyar kultúra állócsillaga, ezer szállal kötődik a térséghez: a közeli Sződemeteren született, és Szatmár vármegyei működése – 1829 és 1833 között főjegyzői tisztséget viselt – éppen Nagykárolyhoz, a megyeszékhelyhez kapcsolódik.

A most felállított Kölcsey-szobor a nagykárolyiak régi álma volt, annál is inkább, mivel a költőnek már 1897 óta szobra állt a városban. Kallós Ede művész alkotását a harmincas években a megszálló hatalom lerombolta, megcsonkította és beolvasztotta. A mostani szoborállítás tehát felért egyfajta történelmi igazságtétellel. De a városvezetés arra is ügyelt, hogy a Himnusz szerzőjének emlékműve ne legyen szálka a románság szemében, ezért egyfajta kompromisszumkereső-kompenzáló gesztus gyanánt az Ady Endrével egyébként jó barátságot ápoló Aurel Pop (Papp Aurél) érmelléki festőművésznek is megszavaztak egy szobrot, akit tanulmányai kötöttek Nagykárolyhoz. Eleinte úgy tűnhetett, hogy a helyi magyar közösség számára fontos szimbolikus ügy nem lesz kihatással a békés együttélésre, de aztán nem így történt.

Április 12-én Novák Katalin elnök asszony avatta fel a műalkotást, a békés megemlékezést azonban néhány tucatnyi dühödt román tüntető magyarellenes rigmusok skandálásával megzavarta. Már akkor lehetett sejteni, hogy valamiféle felülről szervezett provokáció történhetett, hiszen a javarészt messzi vidékekről buszoztatott tiltakozók vezetője ezúttal is a romániai magyarellenes mozgalom ügyeletes főkolomposa, Mihai Tîrnoveanu úr volt, aki többek között a hírhedt úzvölgyi incidens alkalmával hívta fel magára a figyelmet. Aki azt remélte, hogy a „műsort” követően csillapodni fognak a kedélyek, csalódnia kellett. A megyei szervek által az önkormányzatra kirótt tízezer lejes (mintegy 7-800 ezer forintnak megfelelő) bírság nyilvánvalóvá tette, hogy a szoborügy itt még nem ért véget.

Az üzenet végtelenül szomorú: a magyar közösséghez tartozni Romániában – annak dacára, hogy e népcsoportot Nagykárolyban a városalapító őslakosoknak kijáró tisztelet övezhetné – másodrendű állampolgárságot jelent, amire időről időre figyelmeztetik a megtűrt alattvalót. Fájdalmas közhely, hogy ehhez a puha elnyomáshoz az Európai Unió szervei csendben asszisztálnak, hiszen a nemzetiségi jogok érvényesülését – amint ez a vonatkozó európai polgári kezdeményezésekre adott brüsszeli válaszokból kitűnik – kielégítőnek vagy egyenesen mintaértékűnek tekintik. Pedig ez a politika a napnál is világosabban arra irányul, hogy befejezze az etnikailag homogén Románia száz éve tartó projektjét: a puha elnyomás eszközeivel arra ösztökéli a nemzetükhöz hű magyarokat, hogy elidegenedve saját szülőföldjüktől, inkább válasszanak új otthont maguknak. Elsősorban erről szól szegény Kölcsey nagykárolyi kálváriája, amely tökéletesen szimbolizálja a Trianonban elszakított magyarság hányatott sorsát – de azt is, hogy nem adjuk fel.

A szerző jogász, a Patrióták elnöke és a Nemzeti Összetartozás Alapítvány kurátora

Borítókép: Novák Katalin köztársasági elnök Kölcsey Ferenc szobrának átadásán a partiumi Nagykárolyban 2023. április 12-én. A szobor Győrfi Lajos szobrászművész alkotása (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)