Sokakhoz eljutott már az örvendetes hír, hogy Nagykároly szobrot állított Kölcsey Ferencnek, nemzeti imádságunk költőjének. Sajnos az örömbe azóta egyre több üröm vegyül: már az emlékműavatás ünnepélye sem lehetett botránykeltéstől mentes, ugyanis a rendezvényt román szélsőségesek alpári módon megzavarták; most pedig az a hír borzolja a kedélyeket, hogy a megyei művelődési igazgatóság pénzbüntetésben részesítette a város önkormányzatát, amiért a szobor talapzatán nem található román felirat. Megjegyzendő, hogy az emlékművön a költő nevén kívül mindössze a Himnusz harmadik sora – „Nyújts feléje védő kart” – szerepel, a példás gyorsasággal intézkedő hatóság szigorú fellépése tehát felettébb aggályos.
A nagykárolyi szoborügyet azonban – mivel az a napjainkra jellemző külhoni magyar sors szempontjából rendkívül tanulságos – érdemes alaposabban is áttekinteni, annál is inkább, mert az utóbbi évek erdélyi eseményei tükrében meg kell állapítanunk, hogy sajnos nem elszigetelt jelenségről van szó.
Nagykároly az a város, ahol szinte minden a Károlyi grófokról szól, hiszen a honalapítástól egészen Trianonig ez a Kaplony nembeli ősi család bírta a környéket. Éppen az ő politikai befolyásuknak köszönhető, hogy a Monarchia széteséséig (sőt egy rövid ideig még tovább is) Nagykároly volt Szatmár vármegye székhelye, noha a gazdasági élet központját jelentő Szatmárnémeti már az első világháború előtt is kétszer népesebb volt nála. Mint a környék legtöbb települése, egykori országközépi fekvését elveszítve, színmagyar városként került Románia fokozott bizalmatlansággal kezelt nyugati határsávjába. A szatmári sík a földrajzi adottságon túl etnikai-gazdasági viszonyai okán is a magyar Alföldhöz kapcsolódik, így nem meglepő, hogy erre a térségre az impériumváltás után berendezkedő új államhatalom különös figyelmet fordított.
Bár Nagykárolyt az erőltetett iparosítás – amely Romániában (is) a betelepítések mozgatórugója volt – csak kisebb mértékben érintette, a Ceauşescu-korszakban több panelházas lakótelep is kinőtt a földből, a várost bekerítő román telepesfalvak létesítéséről nem is beszélve. Bár az idő a román nacionál-kommunizmusnak dolgozott, nem volt elég hosszú ahhoz, hogy a város etnikai arányait kellő mértékben megváltoztassa: a korábban egy-két százalékot kitevő románság aránya a ’89-es fordulat idejére megközelítette ugyan az ötven százalékot, de nem tudott a magyarságon felülkerekedni. Így lehetséges az, hogy Nagykárolynak ma is magyar polgármestere van, de itt az egyensúlyozásra különösen oda kell figyelni, mivel a magyarok aránya 54 százalék körül mozog.
A nagy terv tehát, az utódállami stratégák által megnyugtatónak vélt kettő az egyhez arány beállítása – vagyis a magyarság leszorítása egyharmad alá románok betelepítése révén – nem sikerült, a húszezer lakosú város magyarsága pedig az utóbbi időben egyre több életjelet adott magáról. Említésre méltó a Károlyi család lovagvárakra emlékeztető csodás kastélyának felújítása, a városi színház megmentése, de a hajdani Kereskedelmi és Iparbank századfordulós palotájáról is olvashattunk, miután néhány éve megvásárolta a magyar állam. Ebbe a sorba illeszkedik Kölcsey Ferenc szobrának felállítása, aki amellett, hogy a magyar kultúra állócsillaga, ezer szállal kötődik a térséghez: a közeli Sződemeteren született, és Szatmár vármegyei működése – 1829 és 1833 között főjegyzői tisztséget viselt – éppen Nagykárolyhoz, a megyeszékhelyhez kapcsolódik.
A most felállított Kölcsey-szobor a nagykárolyiak régi álma volt, annál is inkább, mivel a költőnek már 1897 óta szobra állt a városban. Kallós Ede művész alkotását a harmincas években a megszálló hatalom lerombolta, megcsonkította és beolvasztotta. A mostani szoborállítás tehát felért egyfajta történelmi igazságtétellel. De a városvezetés arra is ügyelt, hogy a Himnusz szerzőjének emlékműve ne legyen szálka a románság szemében, ezért egyfajta kompromisszumkereső-kompenzáló gesztus gyanánt az Ady Endrével egyébként jó barátságot ápoló Aurel Pop (Papp Aurél) érmelléki festőművésznek is megszavaztak egy szobrot, akit tanulmányai kötöttek Nagykárolyhoz. Eleinte úgy tűnhetett, hogy a helyi magyar közösség számára fontos szimbolikus ügy nem lesz kihatással a békés együttélésre, de aztán nem így történt.
Április 12-én Novák Katalin elnök asszony avatta fel a műalkotást, a békés megemlékezést azonban néhány tucatnyi dühödt román tüntető magyarellenes rigmusok skandálásával megzavarta. Már akkor lehetett sejteni, hogy valamiféle felülről szervezett provokáció történhetett, hiszen a javarészt messzi vidékekről buszoztatott tiltakozók vezetője ezúttal is a romániai magyarellenes mozgalom ügyeletes főkolomposa, Mihai Tîrnoveanu úr volt, aki többek között a hírhedt úzvölgyi incidens alkalmával hívta fel magára a figyelmet. Aki azt remélte, hogy a „műsort” követően csillapodni fognak a kedélyek, csalódnia kellett. A megyei szervek által az önkormányzatra kirótt tízezer lejes (mintegy 7-800 ezer forintnak megfelelő) bírság nyilvánvalóvá tette, hogy a szoborügy itt még nem ért véget.
Az üzenet végtelenül szomorú: a magyar közösséghez tartozni Romániában – annak dacára, hogy e népcsoportot Nagykárolyban a városalapító őslakosoknak kijáró tisztelet övezhetné – másodrendű állampolgárságot jelent, amire időről időre figyelmeztetik a megtűrt alattvalót. Fájdalmas közhely, hogy ehhez a puha elnyomáshoz az Európai Unió szervei csendben asszisztálnak, hiszen a nemzetiségi jogok érvényesülését – amint ez a vonatkozó európai polgári kezdeményezésekre adott brüsszeli válaszokból kitűnik – kielégítőnek vagy egyenesen mintaértékűnek tekintik. Pedig ez a politika a napnál is világosabban arra irányul, hogy befejezze az etnikailag homogén Románia száz éve tartó projektjét: a puha elnyomás eszközeivel arra ösztökéli a nemzetükhöz hű magyarokat, hogy elidegenedve saját szülőföldjüktől, inkább válasszanak új otthont maguknak. Elsősorban erről szól szegény Kölcsey nagykárolyi kálváriája, amely tökéletesen szimbolizálja a Trianonban elszakított magyarság hányatott sorsát – de azt is, hogy nem adjuk fel.
A szerző jogász, a Patrióták elnöke és a Nemzeti Összetartozás Alapítvány kurátora
