Az elmúlt három évtizedben az európai pártstruktúra – nem annyira szerkezetében, mint inkább az általa megtestesített értékrendben – jelentősen átalakult. Ezt az átalakulást legjobban talán John R. Schindler, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség korábbi munkatársa fogalmazta meg, aki a Thefederalist.com nevű konzervatív internetes portálon rámutatott, hogy az elmúlt évtizedekben a valamikori szociáldemokrácia „kulturális baloldallá” alakult át. Ezt a kulturális baloldalt már nem érdeklik a szociáldemokrácia eredeti céljai, sőt politikájuk középpontjába a hagyományos társadalom alapjainak lerombolását helyezték, amelyet menthetetlenül rasszistának, szexistának, xenofóbnak, homofóbnak és általában elavultnak tekintenek.
A kulturális baloldal – kultúrmarxistáknak, kultúrkommunistáknak is nevezzük őket – az elmúlt évtizedekben megtett „hosszú menetelés” során elfoglalta az euroatlanti térség legfontosabb intézményeit, az egyetemektől kezdve a kutatóintézeteken keresztül egészen az államapparátus vezető posztjaiig. Hasonló folyamat ment végbe a jobboldalon is, a valamikori nép- és kereszténydemokrata pártok, amelyek valaha a család, a vallás, a nemzeti érdekek és tradíciók képviselői voltak, mára már sokkal inkább a multinacionális tőke érdekeinek védelmezését tekintik feladatuknak. Schindler őket „nagytőkés jobboldalnak” (corporate right) nevezi, és azt mondja, hogy a kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal számos kérdésben, különösen ami a tradicionális társadalmak lebontását illeti, egyetért. Egyetért például a tömeges bevándorlás támogatásában, a nemzetállamok felszámolásában, a multikulturális társadalmak támogatásában, a hagyományos értékek megkérdőjelezésében.
Ennél pontosabb leírást az elmúlt évtizedek átalakulásáról aligha lehetne adni, legfeljebb annyit tennénk hozzá, hogy az átalakulás hajtómotorja a frankfurti iskola ideológiája volt (fő képviselői: Herbert Marcuse, Jürgen Habermas, Theodor Adorno), kiegészítve Karl Poppernek a nyílt társadalomról szóló tanításával, mely utóbbinak a gyakorlatba való átültetésére hű tanítványa, Soros György, a pénzpiaci spekulációiból szerzett hatalmas vagyonát tette fel.
Mindezt nagymértékben elősegítette, hogy a kilencvenes évek neoliberális gazdaságpolitikai fordulata példátlan vagyoni koncentrációt eredményezett, nemcsak a termelőszférában, hanem a médiában is, amelynek következtében az euroatlanti fősodratú médiát döntő mértékben néhány személy birtokolja, akik ily módon egyben a közvélemény alakítói is lettek. A változások nyomán a valamikor euroatlanti demokráciák plutokráciákká (a gazdagok uralmává) alakultak át, vagyis olyan rendszerekké, ahol bár lehetnek demokratikus választások, a létrejött kormányok nem a választók akaratát, hanem a plutokrácia érdekeit képviselik. Ezt az utóbbi évtizedekben kialakult euroatlanti plutokráciát hívják a hétköznapi politikai diskurzusokban háttérhatalomnak, mély államnak, vagy egy mai klasszikust idézve „globálgazdinak”.
