Ami az igazságos békét illeti, nekünk, magyaroknak, meglehetősen húsba vágó tapasztalataink vannak ezzel kapcsolatban. Miközben az amerikai nagykövet minket korhol, hogy nem lehet cinizmus nélkül békéről beszélni, amikor Ukrajna húsz százaléka orosz megszállás alatt áll, éppen mi nyögjük egy olyan „igazságos” béke rendelkezéseit, amelynek keretében országunknak nem húsz, hanem mintegy hetven százaléka került idegen államok fennhatósága alá. Bármikor kiegyeznénk húsz százalékkal, de sajnos nincsen, és nem is volt ilyen ajánlat az asztalon. A trianoni, majd a párizsi békediktátumok ránk kényszerítése során a nagyhatalmak – többek között Pressman nagykövet úr küldő állama – úgy látták igazságosnak, hogy az ezeréves Magyarország területének hetven százalékát idegen államoknak ajándékozzák. Ráadásul egy olyan háború következményeként, amelynek a kirobbantásában mi, magyarok, vétlenek voltunk.
A fentiek alapján talán érthető a gyanakvásunk, amikor egy nagyhatalom igazságos békéről kezd beszélni. Nemcsak erről van azonban szó, hanem arról is, hogy senki nem tudja, mi az igazságosság kritériuma amerikai olvasatban. Ukrajna keleti részén, az Oroszországgal határos területeken élő oroszok elszakadása Ukrajnától most éppen igazságtalan, ugyanakkor a Szerbia déli részén, Albániával határos területeken élő albánok elszakadása Szerbiától igazságos volt. Máskor meg éppen az tűnt igazságosnak, hogy egy országot az eredeti helyéhez képest néhány száz kilométerrel eltoltak nyugatra, lengyelek és németek millióinak kényszerű áttelepítésével próbálva az etnikai viszonyokat az új határokhoz igazítani. Nagyon úgy tűnik, hogy az igazságosság legfőbb kritériuma a mindenkori amerikai érdekeknek való megfelelés. Persze önmagában nincsen azzal baj, ha egy ország a saját érdekeit képviseli a nemzetközi színtéren, csak nem kellene igazságosságról hazudozni.
A nemzetközi politika művelői és azok, akik egy kicsit elmélyülnek a témában, pontosan tudják, hogy mire számíthatnak egy-egy nagyhatalomtól, és mi húzódik meg az „igazság” keresése mögött. A laikus tömegekkel azonban el lehet hitetni, hogy egy-egy háború valójában a jó és a gonosz harca, és akinek sikerül a jó oldalra pozicionálni magát, az számíthat a tömegek szimpátiájára. Ez pedig különösen fontos a tömegdemokrácia korában, ahol az kerül hatalomra, aki a választásokon szavazó laikusok többségének a szavazatát megszerzi. Nem véletlen tehát, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagykövete próbálja úgy pozicionálni országát és az általa favorizált (tehát az amerikai érdekeknek megfelelő) magyarországi politikai erőket, mint akik a jó oldalon állnak, szemben Magyarország kormányával, amely az amerikai kommunikáció szerint a gonosz oldalán áll. Egyértelmű cél Magyarország kormányának megbuktatása és az amerikai érdekeket kérdés nélkül kiszolgáló politikai erők hatalomra jutásának segítése.
Szerencsére minket sem ejtettek a fejünkre.
Pontosan tudjuk, hogy az orosz–ukrán (orosz–amerikai) háborúban egyik fél mellett sem lehet erkölcsi alapon állást foglalni, és az amerikai nagykövet hadoválása az igazságos békéről nem más, mint a nyers amerikai érdekeket eltakarni hivatott, erkölcsi fügefalevél.
Volt már részünk hasonlóban: korábban a Szovjetunió próbálta a saját nyers, birodalmi érdekeit a munkásosztály felszabadítása és az emberi egyenlőség mint „igazság” mögé rejteni.
Az igazságosság mellett a másik kérdés a tartósság. Ebben a tekintetben sem sokkal jobb a helyzet, legalábbis ami az Amerikai Egyesült Államok eddigi eredményeit illeti. Ahol eddig Amerika, úgymond, béketeremtési céllal megjelent (mellesleg mindig és mindenhol katonai erővel), ott vagy befagyott konfliktus (Korea, Tajvan, Koszovó, de még Bosznia is idesorolható), vagy állandósult káosz (Irak, Afganisztán, Szíria) lett az „eredmény”. Tartós béke talán egyetlen helyen született: Vietnamban, ahonnan az amerikaiak fejbe verve elkullogtak.
Ha az Oroszországgal szemben álló, az Amerikai Egyesült Államok által vezetett koalíció úgy képzeli el a békét, hogy Oroszország visszavonul a 2014 előtti határai mögé (tehát még a Krím félszigetet is elveszíti), jóvátételre és Ukrajna újjáépítésének finanszírozására kötelezik, vezetőit nemzetközi bíróság elé állítják, kikényszerítik politikai berendezkedésének megváltoztatását, ne adj’ Isten még az ország feldarabolásában/szétesésében is gondolkodnak (ez az amerikaiak által támogatott ukránok deklarált célja), akkor nem tartós békét fognak elérni, hanem azt, hogy az oroszok a végsőkig harcolni fognak, egy esetleges szorult helyzetben akár atomfegyvert is bevethetnek. Ha mégis alulmaradnak, ugyanúgy revansvágytól fognak égni, ahogyan a németek az első világháború után. Ha pedig a revansvágytól égő Oroszország és az amerikai világhatalmi monopóliumot megtörni kívánó Kína egymásra találnak, abból sok minden lehet, de tartós béke nem.
Az orosz–ukrán háború kapcsán az Amerikai Egyesült Államok viselkedése és kommunikációja egymással ellentétben áll. Igazságos és tartós békéről beszélnek, de valójában ilyet nem akarnak és nem is tudnak létrehozni. Ehelyett a háborús indulatokat fűtik, a háborút finanszírozzák és a háború elhúzódását segítik elő. Valójában nem az igazságos és tartós béke a céljuk, hanem az amerikai érdekek érvényesítése mindenáron. Az igazságos és tartós béke mint szlogen csupán ezen érdekérvényesítési törekvést elfedni hivatott, erkölcsi fügefalevél.
A szerző közgazdász, politológus
Borítókép: David Pressman (Fotó: Dunántúli Napló/Laufer László)
