A kanonok úr gondolatai eszünkbe juttatják, hogy Európában a magyarokkal szembeni ellenérzések igen régi keletűek. Nehéz ezt megérteni nekünk, mert elődeink már több mint ezer éve keresztény államot hoztak létre itt, a Kárpát-medencében, majd a későbbi évszázadok során számtalan alkalommal védelmezték hazájukat és a keresztény Európát az idegen hódítókkal szemben.
Kétségtelen, hogy annak idején már az úgynevezett kalandozások sem keltették jó hírünket, de ezek – legalábbis nyugat felé − 955-ben befejeződtek. Az ellenségkép mégis megmaradt. Vajon miért? Ennek többféle történelmi oka van, de elég, ha a Mindenszentek litániájának ominózus könyörgésére gondolunk: „A magyarok nyilaitól ments meg, uram, minket!”
A rossz hírünket őrző mondat évszázadokon keresztül emlékeztette Nyugat-Európa lakóit az ellenséges magyarokra, akik pedig az egymással marakodó keresztény uralkodók hívására vettek részt a hadjáratokban. A mondat leghosszabb ideig a német nyelvű litániában maradt meg: egészen 1965-ig. Csak ekkor, a II. vatikáni zsinat új liturgikus reformjának hatására törölték a németek ezt a szövegrészt, amit pedig addig, több mint ezer esztendőn keresztül érintetlenül hagytak.
Ez csak egyetlen példa, de még az angol nemesi családból származó John Paget mezőgazdász, író és utazó is ezt írta Hungary and Transylvania című, először 1839-ben megjelent útleírásában: „Az olvasó bizonyára jót nevetne – mint ahogyan én is megmosolyogtam −, ha most elmondanám akár csak a felét is ama bolondos történeteknek, amelyeket a jó bécsiek kitaláltak Magyarországról. Arról az országról, amelybe mi most készültünk belépni. Nincsenek utak! Nincsenek vendégfogadók! Nincs rendőrség! A mezőn kell aludnunk, és csak azzal táplálkozhatunk, amit útközben találunk.
Állandóan készen kell lennünk életünk megvédelmezésére. […] De hogy az olvasó lelkét megnyugtassuk, hadd tegyem hozzá rögtön, semmi olyasmi nem történt, ami miatt kézbe kellett volna venni puskánkat, legfeljebb egy-egy nyúl futott keresztül az úton, és egész utazásunkat azzal a szilárd meggyőződéssel fejeztük be, hogy utazni Magyarországon éppen olyan biztonságos, mint Angliában. […] Gyakran az az érzésem támadt, hogy a mumusnak, amellyel a bécsi anya gyermekét ijesztgeti, magyar mumusnak kell lennie, mert semmi mással nem magyarázhatom azt a szinte velük született, teljesen képtelen félelmet, amellyel a közeli szomszédról beszélnek.”
És bizony a trianoni kényszerbékében, a tragikus országdarabolásban is szerepet játszott a magyarellenesség. A magyarság azonban a példátlan csapás ellenére sem tört meg. A lelki megújulás képessé tett minket a továbbélésre. E megújulás egyik fontos mozzanata volt a nagybányai Horthy Miklós kormányzó által 1920-ban alapított (1921-től ténylegesen tevékenykedő) Vitézi Rend. A svédországi székhelyű Lovagrendek Nemzetközi Bizottsága által − ezen a néven egyedüliként − elismert Vitézi Rend ma a világ több országában jelen van, törzskapitányságai egyre több olyan taggal gyarapodnak, akik elfogadják a rend nemzeti-keresztény szellemiségét.
De mi köze van Legéndnek a Vitézi Rendhez? Nos, a település lakói és vezetői, vitéz báró Tunkel Tamás polgármesterrel az élen, két évvel ezelőtt lehetőséget biztosítottak a Vitézi Rend megalapítása és a trianoni diktátum emlékét őrző obeliszk megépítésére. A rend tagjai azóta ezen a helyen ünneplik a nemzeti összetartozás napját, a prédikációkból és az előadásokból pedig szellemi muníciót merítenek hitükhöz, nemzeti elkötelezettségükhöz. A Vitézi Rend szorgalmasan építi hazai és külföldi kapcsolatait, s lehetőségein belül nagyban hozzájárul a magyarság összetartozásának erősítéséhez.
Borítókép: a Vitézi Rend címere (Fotó: vitezirend.hu)
