Amikor a doni áttörés nyolcvanadik évfordulója kapcsán kutattam a magyar királyi 2. honvéd hadsereg Hadtörténelmi Levéltárban őrzött iratanyagában, a számos hőstettet és fegyvertényt leíró jelentések között megakadt a szemem egy visszaemlékezésen. Lépes György vezérkari százados mint a IV. hadtest hírszerző vezérkari tisztje az urivi áttörés utáni napon, 1943. január 13-án fogolykihallgatás céljából vonult ki a hídfő első vonalába. Szinte azonnal szembesült az elsöprő erejű szovjet támadással, és egy harccsoport felett kénytelen volt átvenni a parancsnokságot. A Peskovatka és Ternovoje falu között lezajlott január 14-i harcokról így tudósít: „A harc első szakaszában megfigyelhető volt a Lépes-csoport támpontjairól egy német páncéltörő egység kezdetben sikeres küzdelme, mely a csoport nyugati sávhatárát képező több km hosszú, mély és erdős horhos túlsó oldalán foglalt tüzelőállást. Két harckocsi kilövése után néhány száz főnyi magyar egység is ellentámadásra indult ezen a terepszakaszon s az igen erős géppisztoly és golyószóró tűz ellenére a veszteségekkel nem törődve rohammal visszavetette a horhosban előnyomuló ellenséges gyalogságot. Ehhez a támadáshoz kelet felől Lépes százados csoportja is csatlakozott s két tűz közé juttatta az ellenséget. Az újból meginduló harckocsi támadás azonban igen súlyos veszteségekkel visszavetette a magyar csapatot. A német páncéltörő egység is megsemmisült.
A Lépes-csoport mely ekkor a síszázaddal megerősödve 200 puskából állott (a síszázad golyószóróit még reggel egy tüzérségi tűzrajtaütésnél az ütközetvonatban elvesztette) újra egyedül maradt […] E ténykedésnél kiváló teljesítményt mutatott fel vitéz Bánky t. főhadnagy,a síszázad egyik tisztje, ki 45 éves kora ellenére fáradtságot nem ismerve kiváló sítudását érvényesítve bátor visszacsapásokkal az aránytalanul széles (500 méter) védőkörlet szárnyán megtartotta a legénység harcos szellemét. Néhány nap múlva Nikolajewka-nál hősi halált halt…”
A tartalékos főhadnagy nyomában
Ki volt ez a vitéz Bánky tartalékos főhadnagy, vetődött fel bennem a kérdés. Megint egy ismeretlen hős, akiről gyakorlatilag semmit nem tudunk. Ennyi idős korában tartalékosként hogyan került az egyik síszázadba? Az elitnek mondható alegységbe csak komoly sítudással és fizikai felkészültséggel lehetett bekerülni még a Donnál is. Azt éreztem, hogy ezek alapján foglalkozni kell vele, és megpróbálni többet megtudni róla. Elkezdtem tehát kutatni a tartalékos főhadnagy után – és hamarosan a XX. századunkra jellemző, egyszerre nehézségekkel teli és nagyszerű, de tragikusan záródó életpálya rajzolódott ki előttem.
Kiderült, hogy a jelentésben vitéz Bánk – nem Bánky – László tartalékos főhadnagyról volt szó, aki a Bars vármegyei Léván látta meg a napvilágot Berács László néven 1898. május 26-án. Az evangélikus vallású Berács László az Aranyosi-féle Felsőkereskedelmi Iskolában végezte középiskolai tanulmányait. A korabeli lapokban 1916-ban tűnik fel először a neve többször is a sportrovatokban mint a 800 és 400 méteres síkfutás ifjúsági dobogósa az FTC színeiben. Még ugyanabban az esztendőben az érettségit követően önkéntes jelentkezés alapján bevonult a cs. és kir. 24. tábori vadászzászlóalj állományába, majd a kiképzést követően tartalékos tisztjelöltként a kassai cs. és kir. 34. gyalogezredhez került. A tizennyolc esztendős fiatalember 1916. év szent karácsonyának napján, december 24-én vonult ki a keleti frontra.
Ötvenkét sturm
A nagyszerű fizikai adottságokkal rendelkező ifjú tisztjelöltet hamarosan az akkoriban formálódó rohamalegységbe válogatták, és ott teljesített frontszolgálatot. Tehát már az első világháborúban is az elitnek számító csapatnemben, a rohamisták között harcolt! Az orosz front után az olasz hadműveleti területre vonult, és a 27. rohamzászlóalj állományában szolgált mint rohamszázad-parancsnok. Az I. és II. osztályú Ezüst, valamint a Bronz Vitézségi Érem mellett a Sebesültek Érme, a Károly Csapatkereszt, valamint az 1918. június 15-i harcokban már tartalékos hadnagyként kiérdemelt Bronz „Signum Laudis” hadiszalagon a kardokkal kitüntetés tulajdonosaként fejezte be a világháborút.
Sportkarrierje, amelyet megszakított a háború, ekkor indult be igazán, és 1920-ban a BEAC sportolójaként már sikert sikerre halmozott.
A 400 méteres gátfutás országos bajnoka, tagja a 4 × 100-as győztes váltónak, 200 méteres síkfutásban második, 400 méteres síkfutásban pedig harmadik helyezett. A következő évben már a MAC színeiben védte meg a 400 méteres gátfutás bajnoki címét. A következő években is rendre dobogóra állhatott a fenti atlétikai számokban, és még az 1926-os szeniorbajnokságon is országos második helyezést ért el szeretett számában, a 400 gáton.
Berácsból vitéz Bánk
Közben a „civil” életben is haladt előre: banktisztviselőként helyezkedett el, és a Moktár (Magyar Országos Központi Takarékpénztár) állományában kezdett el dolgozni, majd nemsokára bankfiókvezetői beosztást kapott. 1926-ban nyert felvételt a Vitézi Rendbe első világháborús érdemei alapján, ekkor változtatta meg a nevét Berácsról vitéz Bánkra. 1929-ben ott találjuk a MAC síszakosztályának alapítójaként, innen már érthetővé válik a kiváló sítudás, amelyet aztán a doni hadműveleti területen is kénytelen volt kamatoztatni…
De nem távolodott el az atlétika világától sem, a sportszervezésben és a sportvezetésben vállalt aktív szerepet. Az ifjúsági nevelésből is kivette részét, és a leventeképzés keretében oktatott atlétikai számokat és sífutást. 1940-ben saját korosztályának lett legjobbika a budai hegyekben megrendezett sífutóbajnokságon. A Képes Sport 1940. évi december 10-i számában így emlékezett meg az eseményről: „A leventefutók vitéz Bánk László tanítványai. Bánk az idősebb osztályúak versenyében győzött, de egyik ifjúságija, Váradi 15 másodperccel előbb ért célba mesterénél. Igaz, hogy az évkülönbség mintegy 25 az ifjúsági javára. Ennyivel idősebb a világháborút megjárt és 52 sturmban [értsd: rohamban] részt vett vitéz Bánk.”
Helytállás a doni pokolban
Nos, hiába az évek, és 52 „sturm” ide vagy oda, vitéz Bánk Lászlót mindez nem gátolta meg abban, hogy a fenti újságcikk megjelenését követően alig két év múlva újra hadba vonuljon. Ismét önként, mint jó negyedszázaddal korábban, és ismét a keleti frontra. 1942 áprilisában tartalékos főhadnaggyá léptették elő az akkor még a 3. kiegészítő kerület leventeparancsnokság állományába tartozó tartalékos tisztet, majd a tél beálltával került ki a doni hadműveleti területre a magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnokság állományában mint síelőadó. Az 1943. január 12-i urivi áttörés idején a IV. hadtest IV/2. síszázadának tisztjeként vett részt a harcokban, és nem hazudtolta meg önmagát, amint azt Lépes százados jelentésében is olvashatjuk.
Az első világháború hőse, az egykori rohamszázad-parancsnok a doni jeges pokolban is helytállt, de már egészen másfajta, hatalmas túlerejű ellenséggel kellett szembenéznie, mint az 1916-os keleti fronton. A hivatalos szűkszavú veszteségi jelentés szerint vitéz Bánk László tartalékos főhadnagy eltűnt az 1943. január havi harcokban. Pontosabb dátum- és helymegjelölés nem szerepel a veszteségi kartonján, a Lépes százados jelentésében említett nyikolajevkai helyszín elképzelhető lehet hősi halálának helyeként, de erre vonatkozó hivatalos forrás nem áll rendelkezésre. A Honvédségi Közlöny 1943. szeptember 30-i számában közölték, hogy a Kormányzói Dicsérő Elismerés látható jelét képező Magyar Koronás Bronzérem hadiszalagon a kardokkal kitüntetést adományozták neki. A köznyelvben „Bronz Signum” néven nevezett kitüntetést így mindkét világháborúban kiérdemelte.
Hazaszeretettel nevelt
A Magyar Atlétikai Szövetség 1943-as évkönyve így emlékezik meg róla: „Az év elején vitéz Bánk László halt hősi halált az orosz fronton. Többszörös magyar bajnok-atléta, rendkívül jó szervező és nagy tudású sportvezető volt. Igen hosszú idő óta tagja tanácsunknak s az ülések egyik legszorgalmasabb látogatója volt. Véleményét és nagy szaktudását minden ügy megoldásánál figyelembe vettük. Mint leventevezető főoktató két évtizeden át kerültek ki keze alól sportemberek, akiket Ő szeretetreméltó modorával és lelkes hazaszeretetével értékes emberré nevelt.”
