Cogito ergo sum. Gondolkodom, tehát vagyok – írta René Descartes. Mi másról szólhatna az ember által irányított tudomány fejlődése, mint az emberiség javára, a kiteljesedés érdekében a nem kívánt rossz gyakorlatok és tévedések zsákutcáinak elkerülése? Így volt ez századokon át, még akkor is, ha időnként látszólag céltalanul bolyongtunk a tudományos izmusok és teóriák között. Mert eleinknek elfogadhatatlan volt, hogy tartósan befogadják az időnként felbukkanó emberi kreativitás vadhajtásait. A ráció, ami nem más, mint a dolgok helyes megítélése észszerű feltételek megteremtése által – ami a jó vezető döntéseinek lényege és alapja – lehet a cél és az eredmény a tudomány oldaláról nézve.
Vagyis az ez irányú gondolkodás elvárható a döntések meghozatalára felhatalmazott pozíciókat betöltőktől. A magára gyakran oly büszke értelmiségi réteg a tudományos eredményeket tekinti mérvadónak, egyben életünk stabilitása alapjának. Akkor miért érezzük úgy, hogy napjainkban mintha szabadnapot vett volna ki a ráció? Ugyanis döbbenten tapasztaljuk, hogy egyre gyakrabban türemkedik elő a „gondolkodom, hogy ne legyek” torzója. Néhány borzalmas példa elég ahhoz, hogy úgy érezzük, a tudomány és annak képviselői félreértik küldetésük lényegét, mivel, tévedés ne essék, nem az ember elpusztítása a cél. Háborúkat provokálnak, olyan hagyományos fegyverarzenállal, amelyek pusztításra és emberi életek sokaságának kioltására alkalmasak, de a II. világháború lezárását követően a győzelem elérésére képtelennek bizonyultak, ahogy az elmúlt hetven év háborúi ezt bizonyították.
És ekkor, egyszer csak a tudomány veszi át a szót, és kifejleszti a nukleáris arzenált, a drónhadsereget, az űrfegyvereket, és nem utolsósorban a támadó harci vírusokat, amik valóban újak, modernek, viszont pusztításuk ereje és következménye felmérhetetlen.
Esetleges bevetésük a földi élet pusztulásával járhat. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ilyen perspektíva mellett miért költenek illetékesek milliárdokat értelmetlen termékekre, ha azok értékaránya a nullához közelít.
