„Túl sok politikus hallgat a saját népe véleményére ahelyett, hogy főállású európaiként viselkedne” – mondta pár éve Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság egykori elnöke, aki a maga nemében egész találóan összegezte a globalista balliberális elit politikai programját, kijelölve annak fő ellenségeit, a „populistákat”. Azaz azokat, akik demokratikus legitimációs forrást keresve nem átallanak kimondani azt, amit a többség igaznak, az általános erkölcs (a józan ész) pedig helyesnek tart – például multikulti, gyermekvédelem vagy egy katonai konfliktus kapcsán.
Persze manapság számos olyan egyéb „tudományos érveléssel” találkozunk a fősodratú nyilvánosságban (lásd az úgynevezett tényfeltáró-adatalapú újságírást), mely a „populistákat” és a populizmust a késsel-villával enni tudók demokratikus nyugati kultúrájának legfőbb ellenségeként állítja be (egyszer azért, mert „trumpista militáns”, máskor meg mert „putyinista békepárti”). Eszerint a populizmus egy olyan „új” irányzat, mely alapjaiban rengeti meg a kialakult demokratikus rendet, lerombolja a liberális jogállamiságot és mélységes elnyomásba taszítja a „marginalizált”, „interszekcionális”, „haladó” identitáscsoportokat. Ha azonban egy kicsit is közelebbről vesszük górcső alá a populista politika társadalmi megnyilvánulásait, láthatjuk, hogy ez az értelmezési keret nincs igazán tekintettel a valóságra.
A populizmus valójában a posztmodern tömegtársadalom és a mediatizált nyilvánosság kereszteződése, azok kvintesszenciája: a többségben lévő, józan eszű emberek politikája, vagyis az ezen sokaságra reflektáló politika.
Ebből fakadóan igencsak demokratikus, már ha a demokráciát népszuverenista alapon értelmezzük. Tény, ez a megközelítés a nemzeteket „nagyközösségi” alapon fogja fel – legalábbis olyan egyetértési csomópontokat keres, melyek összeabroncsolják a társadalmakat –, nem pedig különféle (kisebbségi) identitáscsoportok halmazaként, ahogy a posztmodern baloldali-progresszív koncepciók. A liberális demokráciafelfogás valójában ezt kéri számon a „populistákon”, mert hogy előbbi nem az „egységesebben” értett népuralmat, többségi népi felhatalmazást tekinti a legitimitás forrásának, hanem a liberális „elveket és nemzetközi standardokat” (lásd a hazánk ellen indított jogállamisági eljárásokat).