idezojelek

Legyünk büszke populisták!

A populizmus az igazság kimondása: a migráció veszélyes, a gender hülyeség, a béke jó!

Cikk kép: undefined

„Túl sok politikus hallgat a saját népe véleményére ahelyett, hogy főállású európaiként viselkedne” – mondta pár éve Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság egykori elnöke, aki a maga nemében egész találóan összegezte a globalista balliberális elit politikai programját, kijelölve annak fő ellenségeit, a „populistákat”. Azaz azokat, akik demokratikus legitimációs forrást keresve nem átallanak kimondani azt, amit a többség igaznak, az általános erkölcs (a józan ész) pedig helyesnek tart – például multikulti, gyermekvédelem vagy egy katonai konfliktus kapcsán.

Persze manapság számos olyan egyéb „tudományos érveléssel” találkozunk a fősodratú nyilvánosságban (lásd az úgynevezett tényfeltáró-adatalapú újságírást), mely a „populistákat” és a populizmust a késsel-villával enni tudók demokratikus nyugati kultúrájának legfőbb ellenségeként állítja be (egyszer azért, mert „trumpista militáns”, máskor meg mert „putyinista békepárti”). Eszerint a populizmus egy olyan „új” irányzat, mely alapjaiban rengeti meg a kialakult demokratikus rendet, lerombolja a liberális jogállamiságot és mélységes elnyomásba taszítja a „marginalizált”, „interszekcionális”, „haladó” identitáscsoportokat. Ha azonban egy kicsit is közelebbről vesszük górcső alá a populista politika társadalmi megnyilvánulásait, láthatjuk, hogy ez az értelmezési keret nincs igazán tekintettel a valóságra.
A populizmus valójában a posztmodern tömegtársadalom és a mediatizált nyilvánosság kereszteződése, azok kvintesszenciája: a többségben lévő, józan eszű emberek politikája, vagyis az ezen sokaságra reflektáló politika.

Ebből fakadóan igencsak demokratikus, már ha a demokráciát népszuverenista alapon értelmezzük. Tény, ez a megközelítés a nemzeteket „nagyközösségi” alapon fogja fel – legalábbis olyan egyetértési csomópontokat keres, melyek összeabroncsolják a társadalmakat –, nem pedig különféle (kisebbségi) identitáscsoportok halmazaként, ahogy a posztmodern baloldali-progresszív koncepciók. A liberális demokráciafelfogás valójában ezt kéri számon a „populistákon”, mert hogy előbbi nem az „egységesebben” értett népuralmat, többségi népi felhatalmazást tekinti a legitimitás forrásának, hanem a liberális „elveket és nemzetközi standardokat” (lásd a hazánk ellen indított jogállamisági eljárásokat).

Balliberális megközelítésben ugyanis fontosabb a végrehajtó, de legfőképpen a választásokon mandátumot szerző törvényhozó hatalommal szemben a „fékek és ellensúlyok” minél kiterjedtebb (és minél inkább a nyílt társadalom eszmeiségének szolgálatában álló) rendszere. A többségi akarattal szemben elsőbbséget élvez a sok esetben mesterségesen kreált kisebbségi csoportok érdekeinek védelme, mert ezek vannak összhangban a „jogállamiság” vagy az „emberi jogok” legfrissebb értelmezésével. 

A populista politika legfőbb ellenfele tehát a liberális kánonra épülő struktúrák fenntartásában érdekelt technokrácia, mely attól tart, hogy a „népszerű” politizálás egyre nagyobb tömegeket fordít ellene: hogy nemzeti nagykoalíciók jönnek létre a globalista elithálózatokkal szemben. A progresszió felszínesen persze a „demokráciák védelmében” hirdet fellépést. 

Az igényes logikai gondolkodással nehezen feloldható problémájuk viszont az, hogy a titkos, egyenlő és általános választójoggal felruházott, ám „megvezethető” nép demokratikus módon mondhat ellent a magukat demokratáknak maszkírozóknak.

A populizmusellenesek „demokráciapánikja” – ahogy a jelenséget Frank Füredi talá­lóan elnevezte – azonban csak látszólag fakad a demokrácia jövője iránti őszinte aggodalomból, igazából éppen attól tartanak, hogy túl sok a demokrácia. Ezt egyfelől azzal igyekeznek kompenzálni, hogy egyre több nemzeti (tehát a népszuverenitáshoz „közel eső”) hatáskörről „derítik ki”, hogy valamelyik, legfeljebb áttételes legitimitással rendelkező szupranacionális szerv kompetenciája (például EU, ENSZ, Európa Tanács) – ezt hívják a döntéshozatal kiszervezésének. Másfelől azzal, hogy „helyi” szinten is a technokrata kormányzás felsőbbrendűségét hirdetik, választott tisztségviselők helyett „szakértők” bevonását, tanácsadó testületek felállítását szorgalmazzák. A „jog uralma” alatt pedig azt értik, hogy a nagy társadalmi kérdésekben a végső, döntő szó semmi esetre sem a személy/emberközpontú politikáé, hanem az intézményeké, személytelen eljárásoké – melyeket igyekeznek észrevétlenül megszállni, érzékenyíteni, s amely előszobája például a jogászi-bírói túlhatalom kialakulásának.

Viszont a „populizmus” maga – szöges ellentétben a kritikákkal – egyáltalán nem egy XXI. századi, posztmodern jelenség, megjelent már a nyugati civilizáció hajnalán is. És nem is a hagyományosan értelmezett, piaci alapokon nyugvó képviseleti demokrácia ellenségéről van szó, sőt inkább annak leghűségesebb védelmezőjéről. A populizmus nem lehet sikeres ugyanis a demokratikus hatalomgyakorlás keretein kívül, és a populisták ezzel teljesen tisztában lévén – önérdekből is – mindent megtesznek annak érdekében, hogy a népszuverenitást védelmezzék. Ez az irányzat nem az identitáscsoportok felszámolására törekszik, hanem a természetes önazonosságok összekapcsolásával hoz létre nemzeti együttműködési rendszereket – például családbarát, munkaalapú társadalmat.

De a technokrata elit és a népakaratot felvállaló politikai mozgalmak szembenállása sem új keletű, hiszen az európai ókor legismertebb konfliktusai egyikének, az optimaták és néppártiak (populares) küzdelmének éppen ez volt a központi kérdése a római köztársaság alkonyán. A majd egy évszázadra elhúzódó, polgárháborúkkal tarkított római játszma során az optimaták pártja mereven ragaszkodott az intézmények – elsősorban a szenátus – primátusához minden racionális államérdek felett, és előszeretettel használta a római jogot arra, hogy eredeti szerepéből kiforgatva politikai furkósbotként alkalmazza azt ellenfeleivel szemben. Eközben a „populares” politikusok a köztársasági polgárokhoz legközelebb álló fórumai­ra, a népgyűlésekre és a néptribunosokra támaszkodva igyekeztek a szabad római polgárok státusát, illetve anyagi érdekeit védő reformokat kicsikarni.
Tehát bár valóban „régi irányzatról” van szó, a polgári demokrácia elterjedése kimondottan jót tett a populizmusnak. Ez olyannyira igaz, hogy a populisták – szemben a valódi demokratikus értékeket csak akadálynak tekintő progresszív kritikusaikkal – ma már lételemükként tekintenek a hagyományos demokráciára. 

Egykor kiemelt liberális cél volt például a választójog kiszélesítése, mára azonban eljutottunk odáig, hogy a felvilágosult – vagy mondjuk ki: woke – progresszió szemében az általános népakarat választásokon történő megnyilvánulása számos esetben egyre kellemetlenebbé válik. Hosszasan lehetne sorolni a példákat a zátonyra futott 2005-ös európai alkotmányozástól kezdve a brexit-népszavazáson és Trump győzelmén keresztül a magyar, a lengyel vagy az olasz jobboldal választási sikeréig. 

És igen: érveléstechnikai szempontból hagy maga után némi pimpós bukét az is, hogy a Magyarországon négyszer kétharmaddal megválasztott jobboldali többséget rendszeresen „antidemokratikus tendenciákkal” vádolják azok, akiknek a választók elvárásai­nál fontosabb a külföldi finanszírozók akaratának teljesítése. Az ellentmondást végül csak azzal tudják feloldani, hogy a nép „hülye” és magának akar rosszat, amiből csak a felvilágosult euro­kraták gyógyíthatják ki, migrációval, genderérzékenyítéssel és annak elmagyarázásával, miért is jó, ha a nekünk járó uniós forrásokból inkább német tankok düböröghetnek Moszkva felé.

A baloldal tehát azért adná át „a szakértők” számára a döntés jogát olyan húsba vágó kérdésekben, mint a migráció, a gyermekek szexuális nevelése (vagy éppen a háború), mert úgy gondolják, hogy jobban tudják az embereknél, mire van szükségük, míg a populista kormányzás nemzeti egyetértési pontokat keres, és kimondja az igazságot. És az igazság az, hogy a nép és az állam szuverén; hogy az anya nő, az apa férfi – és hogy a béke jobb, mint a háború.

(A szöveg az Alapjogokért Központ főigazgatója A népszerűség átka című könyv előszava alapján készült.)

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója

Borítókép: Szánthó Miklós beszédet tart A népszerűség átka című könyv bemutatója alkalmából (Fotó: Alapjogokért Központ)

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt

Két tanmese – ezekről

Deák Dániel avatarja
Deák Dániel

Európa már megint lemarad

Pilhál Tamás avatarja
Pilhál Tamás

Kékcédulás választás újratöltve

Szentesi Zöldi László avatarja
Szentesi Zöldi László

Majom és rács

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.