Balliberális megközelítésben ugyanis fontosabb a végrehajtó, de legfőképpen a választásokon mandátumot szerző törvényhozó hatalommal szemben a „fékek és ellensúlyok” minél kiterjedtebb (és minél inkább a nyílt társadalom eszmeiségének szolgálatában álló) rendszere. A többségi akarattal szemben elsőbbséget élvez a sok esetben mesterségesen kreált kisebbségi csoportok érdekeinek védelme, mert ezek vannak összhangban a „jogállamiság” vagy az „emberi jogok” legfrissebb értelmezésével. 

Az igényes logikai gondolkodással nehezen feloldható problémájuk viszont az, hogy a titkos, egyenlő és általános választójoggal felruházott, ám „megvezethető” nép demokratikus módon mondhat ellent a magukat demokratáknak maszkírozóknak.

A populizmusellenesek „demokráciapánikja” – ahogy a jelenséget Frank Füredi talá­lóan elnevezte – azonban csak látszólag fakad a demokrácia jövője iránti őszinte aggodalomból, igazából éppen attól tartanak, hogy túl sok a demokrácia. Ezt egyfelől azzal igyekeznek kompenzálni, hogy egyre több nemzeti (tehát a népszuverenitáshoz „közel eső”) hatáskörről „derítik ki”, hogy valamelyik, legfeljebb áttételes legitimitással rendelkező szupranacionális szerv kompetenciája (például EU, ENSZ, Európa Tanács) – ezt hívják a döntéshozatal kiszervezésének. Másfelől azzal, hogy „helyi” szinten is a technokrata kormányzás felsőbbrendűségét hirdetik, választott tisztségviselők helyett „szakértők” bevonását, tanácsadó testületek felállítását szorgalmazzák. A „jog uralma” alatt pedig azt értik, hogy a nagy társadalmi kérdésekben a végső, döntő szó semmi esetre sem a személy/emberközpontú politikáé, hanem az intézményeké, személytelen eljárásoké – melyeket igyekeznek észrevétlenül megszállni, érzékenyíteni, s amely előszobája például a jogászi-bírói túlhatalom kialakulásának.

Viszont a „populizmus” maga – szöges ellentétben a kritikákkal – egyáltalán nem egy XXI. századi, posztmodern jelenség, megjelent már a nyugati civilizáció hajnalán is. És nem is a hagyományosan értelmezett, piaci alapokon nyugvó képviseleti demokrácia ellenségéről van szó, sőt inkább annak leghűségesebb védelmezőjéről. A populizmus nem lehet sikeres ugyanis a demokratikus hatalomgyakorlás keretein kívül, és a populisták ezzel teljesen tisztában lévén – önérdekből is – mindent megtesznek annak érdekében, hogy a népszuverenitást védelmezzék. Ez az irányzat nem az identitáscsoportok felszámolására törekszik, hanem a természetes önazonosságok összekapcsolásával hoz létre nemzeti együttműködési rendszereket – például családbarát, munkaalapú társadalmat.

De a technokrata elit és a népakaratot felvállaló politikai mozgalmak szembenállása sem új keletű, hiszen az európai ókor legismertebb konfliktusai egyikének, az optimaták és néppártiak (populares) küzdelmének éppen ez volt a központi kérdése a római köztársaság alkonyán. A majd egy évszázadra elhúzódó, polgárháborúkkal tarkított római játszma során az optimaták pártja mereven ragaszkodott az intézmények – elsősorban a szenátus – primátusához minden racionális államérdek felett, és előszeretettel használta a római jogot arra, hogy eredeti szerepéből kiforgatva politikai furkósbotként alkalmazza azt ellenfeleivel szemben. Eközben a „populares” politikusok a köztársasági polgárokhoz legközelebb álló fórumai­ra, a népgyűlésekre és a néptribunosokra támaszkodva igyekeztek a szabad római polgárok státusát, illetve anyagi érdekeit védő reformokat kicsikarni.
Tehát bár valóban „régi irányzatról” van szó, a polgári demokrácia elterjedése kimondottan jót tett a populizmusnak. Ez olyannyira igaz, hogy a populisták – szemben a valódi demokratikus értékeket csak akadálynak tekintő progresszív kritikusaikkal – ma már lételemükként tekintenek a hagyományos demokráciára. 

És igen: érveléstechnikai szempontból hagy maga után némi pimpós bukét az is, hogy a Magyarországon négyszer kétharmaddal megválasztott jobboldali többséget rendszeresen „antidemokratikus tendenciákkal” vádolják azok, akiknek a választók elvárásai­nál fontosabb a külföldi finanszírozók akaratának teljesítése. Az ellentmondást végül csak azzal tudják feloldani, hogy a nép „hülye” és magának akar rosszat, amiből csak a felvilágosult euro­kraták gyógyíthatják ki, migrációval, genderérzékenyítéssel és annak elmagyarázásával, miért is jó, ha a nekünk járó uniós forrásokból inkább német tankok düböröghetnek Moszkva felé.

A baloldal tehát azért adná át „a szakértők” számára a döntés jogát olyan húsba vágó kérdésekben, mint a migráció, a gyermekek szexuális nevelése (vagy éppen a háború), mert úgy gondolják, hogy jobban tudják az embereknél, mire van szükségük, míg a populista kormányzás nemzeti egyetértési pontokat keres, és kimondja az igazságot. És az igazság az, hogy a nép és az állam szuverén; hogy az anya nő, az apa férfi – és hogy a béke jobb, mint a háború.

(A szöveg az Alapjogokért Központ főigazgatója A népszerűség átka című könyv előszava alapján készült.)

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója

Borítókép: Szánthó Miklós beszédet tart A népszerűség átka című könyv bemutatója alkalmából (Fotó: Alapjogokért Központ)