Legyünk büszke populisták!

„Túl sok politikus hallgat a saját népe véleményére ahelyett, hogy főállású európaiként viselkedne” – mondta pár éve Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság egykori elnöke, aki a maga nemében egész találóan összegezte a globalista balliberális elit politikai programját, kijelölve annak fő ellenségeit, a „populistákat”. Azaz azokat, akik demokratikus legitimációs forrást keresve nem átallanak kimondani azt, amit a többség igaznak, az általános erkölcs (a józan ész) pedig helyesnek tart – például multikulti, gyermekvédelem vagy egy katonai konfliktus kapcsán.

Persze manapság számos olyan egyéb „tudományos érveléssel” találkozunk a fősodratú nyilvánosságban (lásd az úgynevezett tényfeltáró-adatalapú újságírást), mely a „populistákat” és a populizmust a késsel-villával enni tudók demokratikus nyugati kultúrájának legfőbb ellenségeként állítja be (egyszer azért, mert „trumpista militáns”, máskor meg mert „putyinista békepárti”). Eszerint a populizmus egy olyan „új” irányzat, mely alapjaiban rengeti meg a kialakult demokratikus rendet, lerombolja a liberális jogállamiságot és mélységes elnyomásba taszítja a „marginalizált”, „interszekcionális”, „haladó” identitáscsoportokat. Ha azonban egy kicsit is közelebbről vesszük górcső alá a populista politika társadalmi megnyilvánulásait, láthatjuk, hogy ez az értelmezési keret nincs igazán tekintettel a valóságra.
A populizmus valójában a posztmodern tömegtársadalom és a mediatizált nyilvánosság kereszteződése, azok kvintesszenciája: a többségben lévő, józan eszű emberek politikája, vagyis az ezen sokaságra reflektáló politika.

Ebből fakadóan igencsak demokratikus, már ha a demokráciát népszuverenista alapon értelmezzük. Tény, ez a megközelítés a nemzeteket „nagyközösségi” alapon fogja fel – legalábbis olyan egyetértési csomópontokat keres, melyek összeabroncsolják a társadalmakat –, nem pedig különféle (kisebbségi) identitáscsoportok halmazaként, ahogy a posztmodern baloldali-progresszív koncepciók. A liberális demokráciafelfogás valójában ezt kéri számon a „populistákon”, mert hogy előbbi nem az „egységesebben” értett népuralmat, többségi népi felhatalmazást tekinti a legitimitás forrásának, hanem a liberális „elveket és nemzetközi standardokat” (lásd a hazánk ellen indított jogállamisági eljárásokat).

Balliberális megközelítésben ugyanis fontosabb a végrehajtó, de legfőképpen a választásokon mandátumot szerző törvényhozó hatalommal szemben a „fékek és ellensúlyok” minél kiterjedtebb (és minél inkább a nyílt társadalom eszmeiségének szolgálatában álló) rendszere. A többségi akarattal szemben elsőbbséget élvez a sok esetben mesterségesen kreált kisebbségi csoportok érdekeinek védelme, mert ezek vannak összhangban a „jogállamiság” vagy az „emberi jogok” legfrissebb értelmezésével.

A populista politika legfőbb ellenfele tehát a liberális kánonra épülő struktúrák fenntartásában érdekelt technokrácia, mely attól tart, hogy a „népszerű” politizálás egyre nagyobb tömegeket fordít ellene: hogy nemzeti nagykoalíciók jönnek létre a globalista elithálózatokkal szemben. A progresszió felszínesen persze a „demokráciák védelmében” hirdet fellépést.

Az igényes logikai gondolkodással nehezen feloldható problémájuk viszont az, hogy a titkos, egyenlő és általános választójoggal felruházott, ám „megvezethető” nép demokratikus módon mondhat ellent a magukat demokratáknak maszkírozóknak.

A populizmusellenesek „demokráciapánikja” – ahogy a jelenséget Frank Füredi találóan elnevezte – azonban csak látszólag fakad a demokrácia jövője iránti őszinte aggodalomból, igazából éppen attól tartanak, hogy túl sok a demokrácia. Ezt egyfelől azzal igyekeznek kompenzálni, hogy egyre több nemzeti (tehát a népszuverenitáshoz „közel eső”) hatáskörről „derítik ki”, hogy valamelyik, legfeljebb áttételes legitimitással rendelkező szupranacionális szerv kompetenciája (például EU, ENSZ, Európa Tanács) – ezt hívják a döntéshozatal kiszervezésének. Másfelől azzal, hogy „helyi” szinten is a technokrata kormányzás felsőbbrendűségét hirdetik, választott tisztségviselők helyett „szakértők” bevonását, tanácsadó testületek felállítását szorgalmazzák. A „jog uralma” alatt pedig azt értik, hogy a nagy társadalmi kérdésekben a végső, döntő szó semmi esetre sem a személy/emberközpontú politikáé, hanem az intézményeké, személytelen eljárásoké – melyeket igyekeznek észrevétlenül megszállni, érzékenyíteni, s amely előszobája például a jogászi-bírói túlhatalom kialakulásának.

Viszont a „populizmus” maga – szöges ellentétben a kritikákkal – egyáltalán nem egy XXI. századi, posztmodern jelenség, megjelent már a nyugati civilizáció hajnalán is. És nem is a hagyományosan értelmezett, piaci alapokon nyugvó képviseleti demokrácia ellenségéről van szó, sőt inkább annak leghűségesebb védelmezőjéről. A populizmus nem lehet sikeres ugyanis a demokratikus hatalomgyakorlás keretein kívül, és a populisták ezzel teljesen tisztában lévén – önérdekből is – mindent megtesznek annak érdekében, hogy a népszuverenitást védelmezzék. Ez az irányzat nem az identitáscsoportok felszámolására törekszik, hanem a természetes önazonosságok összekapcsolásával hoz létre nemzeti együttműködési rendszereket – például családbarát, munkaalapú társadalmat.

De a technokrata elit és a népakaratot felvállaló politikai mozgalmak szembenállása sem új keletű, hiszen az európai ókor legismertebb konfliktusai egyikének, az optimaták és néppártiak (populares) küzdelmének éppen ez volt a központi kérdése a római köztársaság alkonyán. A majd egy évszázadra elhúzódó, polgárháborúkkal tarkított római játszma során az optimaták pártja mereven ragaszkodott az intézmények – elsősorban a szenátus – primátusához minden racionális államérdek felett, és előszeretettel használta a római jogot arra, hogy eredeti szerepéből kiforgatva politikai furkósbotként alkalmazza azt ellenfeleivel szemben. Eközben a „populares” politikusok a köztársasági polgárokhoz legközelebb álló fórumaira, a népgyűlésekre és a néptribunosokra támaszkodva igyekeztek a szabad római polgárok státusát, illetve anyagi érdekeit védő reformokat kicsikarni.
Tehát bár valóban „régi irányzatról” van szó, a polgári demokrácia elterjedése kimondottan jót tett a populizmusnak. Ez olyannyira igaz, hogy a populisták – szemben a valódi demokratikus értékeket csak akadálynak tekintő progresszív kritikusaikkal – ma már lételemükként tekintenek a hagyományos demokráciára.

Egykor kiemelt liberális cél volt például a választójog kiszélesítése, mára azonban eljutottunk odáig, hogy a felvilágosult – vagy mondjuk ki: woke – progresszió szemében az általános népakarat választásokon történő megnyilvánulása számos esetben egyre kellemetlenebbé válik. Hosszasan lehetne sorolni a példákat a zátonyra futott 2005-ös európai alkotmányozástól kezdve a brexit-népszavazáson és Trump győzelmén keresztül a magyar, a lengyel vagy az olasz jobboldal választási sikeréig.

És igen: érveléstechnikai szempontból hagy maga után némi pimpós bukét az is, hogy a Magyarországon négyszer kétharmaddal megválasztott jobboldali többséget rendszeresen „antidemokratikus tendenciákkal” vádolják azok, akiknek a választók elvárásainál fontosabb a külföldi finanszírozók akaratának teljesítése. Az ellentmondást végül csak azzal tudják feloldani, hogy a nép „hülye” és magának akar rosszat, amiből csak a felvilágosult eurokraták gyógyíthatják ki, migrációval, genderérzékenyítéssel és annak elmagyarázásával, miért is jó, ha a nekünk járó uniós forrásokból inkább német tankok düböröghetnek Moszkva felé.

A baloldal tehát azért adná át „a szakértők” számára a döntés jogát olyan húsba vágó kérdésekben, mint a migráció, a gyermekek szexuális nevelése (vagy éppen a háború), mert úgy gondolják, hogy jobban tudják az embereknél, mire van szükségük, míg a populista kormányzás nemzeti egyetértési pontokat keres, és kimondja az igazságot. És az igazság az, hogy a nép és az állam szuverén; hogy az anya nő, az apa férfi – és hogy a béke jobb, mint a háború.

(A szöveg az Alapjogokért Központ főigazgatója A népszerűség átka című könyv előszava alapján készült.)